"Ha isten bezár egy ajtót, kinyit egy ablakot."

Két advent története.

2009 december.

Ez a hatodik lombikprogramom. Döntésem szerint az utolsó. A petesejtleszívás napján a kórteremben, az ágyamon ülök. A hasam feszül, a gyomrom üres és bőszen töltögetem a különböző nyilatkozatokat. Olvasatlanul aláírok bármit, amit kell az altatásról, az érzéstelenítésről, az összes lehetséges veszélyről és szövődményről. Férjem ugrásra készen várja a biológust – friss „hozzájárulásra” van tőle szükség. Négyen fekszünk a kórteremben, abban a sorrendben, ahogy a műtőbe visznek majd minket. Búbánat idő van, téli hideg.

A műtőben felfekszem az ágyra, vénát szúrnak. Az aneszteziológusok aranyosak és kedvesek.
NagyZé doktor ekkorra robban be, megnéz ultrahanggal, majd megkérdezi, hogy hiányzik-e a jobb oldali petefészkem!
Tessék?! Szerdán még meg volt! Az ultrahang szerint 8 tüsző ért benne!
„Na, majd a műtét alatt kiderül. Kezdjük!” – mondja.
Neee! Ne altassanak el, magyarázzák el, hogy mi van! Elvitték az ufók a petefészkemet?! Nem elég, hogy nincsenek petevezetőim, nem lesznek még tüszőim sem?!
Menthetetlenül álmosodom... Igyekszem nem bőgni, mert akkor bedugul az orrom és az altatásban nem szerencsés. A mennyezeti neonlámpákra fókuszálok, majd elúsznak azok is…

A kórtermi ágyamban, sírva ébredek. Félek. Mindent tudni akarok! Most!!
„Biztosan az altató hatása” – mondja a nővér, de én érzem, hogy az elmúlt évek elfáradását, fájdalmát és elveszett reményét sírom ki.
Egy órán belül teljesen jól vagyok. Nem vagyok álmos, és nem fáj a hasam. Ugye nem azért, mert nem csináltak semmit odabenn?!
Négy órát feküdnöm kell. Mondogatok egy mantrát: „az örömöket választom a feladatok helyett. Az örömöket választom a feladatok helyett.”
Lassan eltelik az idő, öltözhetek és mehetek a zárójelentésért. Elporoszkálok NagyZé ajtaja elé. Itt ér utol a biológusnő. Összesen csak 6 (csak hat?!) tüszőt tudtak lenyerni. És ebből is csak 3 érett… Hát ez nem sok. A több tüsző mindig több embriót és több esélyt jelent. Nem esem kétségbe, nem esem kétségbe, nem esem kétségbe!

Reggel hívnak, hogy egyetlen embriónk sem termékenyült meg…
Nem vagyok jól. Csak arra vágyom, hogy a paplan alatt gyászoljak. Egy időben szent meggyőződésünk volt, hogy ikreink lesznek… Mi lesz így a kitalált kisfiú és kislány neveinkkel?! Ez volt az utolsó próbálkozás, és lefagyasztani való tartalék embrióink sem maradtak.

Megint a mantra: „Az örömöket választom a feladatok helyett!” Hallod Isten?! Becsület szavamat adom, hogy az örömöket választom, a feladatok helyett! Pirinyó fekete pötty vagyok egy hatalmas fehér lapon. Begubózom. Megborulok. Elég volt a fájdalomból! Az „utoljára sem sikerült” gondolat olyan érzéssel tölt el, mintha betennének egy nedves földű sírgödörbe, a csupasz földre, és ott rám zúdítanák a kiásott földet. És még élek. Egy darabig…
Pedig a sok éven várt, vágyott gyerekeimmel „megbeszéltem”, hogyha most sem ragadják meg annak a lehetőségét, hogy mi legyünk a szüleik, akkor ebben az életünkben sajnos nem tudunk már nekik segíteni. Becsukódik az ajtó...

Astrid Lindgren svéd gyermekkönyv író írta a Déli mező című mesét. Ebben egy árva, cselédsorban tartott testvérpár, Mattias és Anna a téli erdő mélyén varázs országot talál. Szomorú gyerekéletük onnantól válik túlélhetővé, mikor ezt a helyet felfedezik. Sunnanängben van egy Minden gyerek Édesanyja, és ételek, és játékok és kacagás és napfény. Mikor onnan eljönnek, sajnos eltűnik belőlük a meleg, a jóllakottság, a nekik jutó szeretet és haza kell menniük az őket kegyetlenül dolgoztató gazdához. Sunnanängben egyetlen szabály van; az ajtót sosem szabad maguk mögött becsukni, mert akkor az örökre bezáródik. És ők, meg a többiek az idők végéig ott rekednek.

„Mattias kézen fogta Annát, bevezette az ajtón. Mögöttük volt a zord, hideg erdő, és várt rájuk a téli éjszaka - Anna visszanézett a kapuból, ki a sötétbe, a fagyba, és megremegett.
- Miért nem csukjuk be a kaput? - kérdezte.
- Ó, kicsi Anna - mondotta Mattias -, ha becsukjuk a kaput, soha többé nem nyithatjuk ki többé. Nem emlékszel?
- De igen, emlékszem - mondta Anna -, soha, soha többé.
Akkor egymásra nézett Mattias és Anna. Sokáig néztek egymásra, és elmosolyodtak. Aztán egészen csendben, halkan, becsukták a kaput.”

2013 december.

Nagyon féltem attól, hogy nem lesz erőm felállni. Ez a mese valahogy segített akkoriban azt képzelni, hogy a „gyerekeim” babalelkek maradtak és becsukták az ajtót...
És persze tanultam arról is, hogy a depresszió segít. Mert az annak a jele, hogy valamit, amit „fejből” akarunk, a lelkünk nem kéri. Találjunk ki mást helyette, tegyük az energiáinkat teremtő módon másba.
Ezzel nem tudtam békét kötni. Hogyan lehet elfogadni a gyermektelenséget?! Túlélni lehet (bár minek?), de megbékélni vele nem. Aztán lassan felfogtam, hogy nem is kell. Csak a lombikos út volt az, ami a járhatatlan, és hogy lehet másképp is megérkezni.

A kisfiam kedvenc szavajárása: „Hurrrrááá! Sikerűűűlt!”

Bíró Rita life coach
Megjelent: Életszépítők Ökokreatív Életmód Magazin
Fotó: Hajdrák Tímea

Hozzászólások

Nincs hozzászólás!

Hozzászólás küldése