Megbántam, hogy anya lettem...


2015-ben Dorna Onath, izraeli származású szociológus „Regretting motherhood” címmel 23 nő bevonásával kutatást végzett. A beszélgetéseket megelőző kérdésre, miszerint, ha visszamehetnének az időben vállalnának-e újra gyereket, a kutatásban szereplő nők mindegyike „nem”-mel felelt. A sajtó felkapta a témát, és az utóbbi egy évben Európa-szerte óriási vita alakultak ki, amiből annyi mindenképpen világossá vált, hogy a jelenség létezik, és beszélni kell róla.

Még mielőtt egy sort is olvasnál, csak annyit kérek, hogy ezúttal ne ítélkezz, mert vannak nők, akik nehéz terhet cipelnek, megbánták, hogy anyák lettek, és itt az ideje, hogy megvetés, hitetlenkedés és elutasítás helyett ezúttal támaszra és megértésre leljenek.

A kutatómunkám során hamar kiderült, hogy megtaláltam a világ legnagyobb tabuját.
Ha drogról, alkoholproblémákról, vagy prostitúcióról kérdeztem volna az ismerőseimet, biztosan többen akartak volna csatlakozni a témához, de ezúttal a többségüknél törhetetlen falakba ütköztem. Volt olyan nő, aki kijelentette, hogy micsoda hülyeség, ilyen biztosan nem létezik, mert az ösztöneink nem engednék, hogy megbánjuk az anyaságot, volt édesanya, aki hallani sem akart a témáról, és rögtön leszögezte, hogy ha létezik is a probléma, ő aztán biztosan nem így érez, aztán voltak páran, akik megvonták a vállukat, mert még sosem hallottak hasonlót. Ha nem lett volna személyes tapasztalatom, lehet, hogy ezen a pontot hátat fordítok, és feladom, de egészen biztosan tudtam, hogy a jelenség létezik. Hogy honnan? Az én anyám, ilyen anya volt. 

Vallomás

Csak később, a felnőttségem küszöbén tudtam meg egy-két apró részletet az anyámról, például azt, hogy kilencen voltak testvérek, ő volt a legidősebb, és ő anyáskodott fölöttük, vagy azt, hogy mindkét nővérem más apától született, hogy én gyógyszer mellett fogantam, és el akart vetetni, de az orvos nem vállalta az abortuszt. Négy éves voltam, amikor a szüleim elváltak, anyám lemondott rólam, és több, mint 12 évig a színét sem láttam. 17 voltam, amikor újra találkoztunk, minden félelmem dacára szeretettel ölelt át, és boldog volt, hogy viszontlát. Nem tudtam haragudni rá, minden szidalmam elszállt, mert kiderült, hogy szeret, épp csak az anyaság nem volt neki való. Három évre rá végleg itt hagyott, és bár rengeteg bánatot okozott, meg tudtam érteni a döntését. Nem volt anyának való, de szeretett, jó ember volt, nem engem bánt meg, hanem azt a szerepet, amire ő nem volt kész. 

Társadalmi nyomás

Azok a nők, akik nehezen élik meg az anyaságukat, többnyire chat-szobákban, zárt Facebook csoportokban, vagy pszichológusok, szakemberek csukott ajtajai mögött mernek csak beszélni a problémájukról. Bíró Rita, life coach a segítő beszélgetései során több olyan asszonnyal is dolgozott együtt, akik hasonló problémával küzdenek. 

- Egy nőnek nem engedik meg, hogy ne akarjon anya lenni… Egy anyának nem engedik meg, hogy ne legyen boldog... Azt veszem észre, hogy a társadalom nincs még kész erre a témára, ezért mindenkinek magának kell meghoznia a döntést, hogy hogyan akar élni. Jobb, ha tudatosítja, hogy nem kell engedélyt kérnie, vagy várnia ehhez. – mondja Rita. 

Felmerül azonban a kérdés, ha van olyan, aki nem is akar gyereket vállalni, akkor mégis miért vág bele. Bár a gyermekvállalás szabad választásnak tűnik, mégsem az, a nőkön óriási a nyomás. Az anyává válás kapcsán el kell gondolkoznunk azon, hogy az valóban akarjuk-e vagy csak beleegyezünk, a kettő között ugyanis óriási a különbség. Van, hogy a párunk elvárásainak igyekszünk megfelelni, így volt ezzel Lilla is. 

- A párom erőltette, hogy legyen gyerekünk. Én nem vágyta rá, hogy szüljek. Akkor még semmiképp, de ha őszinte akarok lenni, bevallom, sosem éreztem magamban azt a mindent elsöprő gyerek utáni vágyat. A fiam most három éves. Az első perctől kezdve azt érzem, hogy velem távolságot tart. Az apja a mindene. Én csak kiszolgáló személyzet vagyok a számára. Nincs szüksége rám. A legsötétebb pillanataimban eljátszom a gondolattal, hogy elmegyek tőlük. Nem hiányoznék neki. A munkahelyemen megbecsülnek és szeretnek. Otthon meg csak egy kolonc vagyok. Nem kell ez nekem. Tényleg csak ennyi az életem? Ennyi jár?

 Az anyák, akik Ritához fordulnak, mint Lilla is, egy életen át hordozzák magukban ezt a terhet. Önismereti munkával és beszélgetésekkel azonban lehet segíteni rajtuk. Rita tapasztalatai szerint a legerősebb és legpusztítóbb érzelem, ami ezekben a nőkben munkálkodik, az a bűntudat, a szégyen és a talajvesztettség. A mondataik mögött, miszerint „jobb lenne, ha nem szültem volna”, „jobb lenne, a gyerekemnek, ha nem én lennék az anyja” vagy, hogy „megszűnt az életem”, gyakran több évnyi önostorozás, és a legtöbb esetben komoly gyerekkori trauma lapul. -  

Sok esetben azért szülnek, mert így illik, a társadalmi elvárás komoly terhet ró a nőkre, Timi is, mint, ahogy sokan mások, csak sodródott az árral. 

- Nem tudom, miért szültem gyereket. Talán mert mindenki így csinálja. Férjhez megy és szül. Anélkül, hogy végiggondolná, akarja-e egyáltalán. A házasságom nagyon rossz volt. Nem volt bennünk semmi közös. A gyerek pedig pokoli nehézséget jelentett az első pillanattól fogva. Nagyon megszenvedtem a terhességet, iszonyú volt a szülés. Azóta sem jöttem rendben teljesen. És lett egy igazi, nehéz gyerekem. Nyűgös, túlérzékeny, furcsa, nehezen barátkozó, különc.
Könnyebb lenne nélküle. Azokon a hétvégéken, mikor az apjánál alszik, van, hogy percekre elfeledkezem róla. Nem hiányzik. Csak örülök a csendnek és a tűzszünetnek. Ilyenkor borzasztó embernek érzem magam. Milyen anya az ilyen?-

Az anyaszerep, és, ami mögötte van

Számtalan meggyőzőnek tűnő érvünk van a gyerekvállalás mellett, például, hogy idős korunkra nem maradunk egyedül, vagy hogy lesz egy boldog és teljes értékű családunk. Ezzel szemben azokat a nőket, akik nem szeretnének gyereket szülni megbélyegzi a társadalom, olyan jelzőkkel, mint karrierista, önző, egocentrikus, szánalomra méltó, vagy éppenséggel nőietlen. Ezek, mondanom sem kell, hogy felelőtlen és a legkevésbé sem helytálló meghatározások. 

Carol Leonard és Elizabeth Davis A női lét tizenhárom archetípusa című könyvükben gyönyörűen írnak a nők életútjának állomásairól. A szerepek között mindenkiben ott van az Anya, de egyáltalán nem feltétel, hogy ezt az egyén a gyermekszülésen keresztül élje meg – vallja Rita. Fontos, hogy lássuk, mindannyian különbözőek vagyunk, nem csak a génjeinkben hordozzuk a sorsunkat, de léteznek olyan negatív tapasztalatok, amikkel a hátunk mögött valóban nehéz, ha nem, lehetetlen jó anyának lenni, vagy kisbabát vállalni.

Anikó sorsa sem teljesen egyedi, azok a nők, akiket elhagynak, megcsalnak, sokszor a párjukat látják a gyermekben, és a nagy sérelem miatt képtelenek pozitívan megélni az anyaságot.

- Két éves volt a lányom, amikor kiderült, hogy a férjem megcsalt, és ott is úton van a gyerek. Meg akartam halni. Nem akartam ekkora szégyennek és ekkora fájdalommal élni. A férjem napokig nem jött haza, egyedül voltam, és az öngyilkosságon gondolkoztam. A gyerek meg lázas volt és sikított a fülfájástól. Nem tudtam elképzelni, hogy az apjának hagyom, magammal akartam volna vinni a halálba. Nem bírtam megtenni. Elváltunk. A férjem egy idő után teljesen eltűnt. Egyedül neveltem fel a lányomat, akivel rengeteg harcunk volt. Mindig az apját hiányolta. A világ leghálátlanabb dolga az anyaság. Semmi öröm nincs benne, csak fogcsikorgató szolgálat – meséli Anikó. 

Ideje elfogadni, hogy vannak nők, akik erre még nem, vagy már nem alkalmasak. Rita szerint azok a nők, akik fájón élik meg az anyaságot, vagy a gyermekvállalást, mind komoly gyerekkori sérelmekről számolnak be.

Az anyaságot bántam meg, nem a gyermekemet

Furcsa ellentét feszül ebben a mondatban, ugyanakkor, ahogy az én édesanyám története is mutatja, lehetséges. A Dorna Onath kutatásában szereplő egyik nő így nyilatkozik.
- Tudom, hogy ez bonyolult, mert igen, megbántam, hogy anya lettem, de a gyerekeimet, az ő személyiségüket, akikké ők váltak, azt nem bánom. Szeretem őket, mint embereket. Bár egy félkegyelműhöz mentem hozzá, még ezt sem bánom, mert ha máshoz mentem volna, akkor most másik gyerekeim lennének, én meg ezeket szeretem. Ugyanakkor bánom, hogy gyerekeket vállaltam, és, hogy anya lettem. Tudom, hogy ez ellentmondásos. De azt nem akarnám, hogy ők ne létezzenek, csak éppen én nem akarok anya lenni. 

A lelki kínokat a végtelenségig tudjuk cipelni...

De nem érdemes. Az egyetlen lehetséges út, az önismeret.
– Emberhez méltó életet csak önismereti munkával lehet élni, jó lenne, ha mindenki hajlandó volna magán dolgozni. Nagy lépés, ha az ember rá mer nézni az érzéseire és a problémáira, mert ennek segítségével sokkal magabiztosabb és önazonosabb döntéseket képes meghozni. Anyaként sokan boldogtalanok, nekik csupán arra van szükségük, hogy ítélkezésmentesen végighallgassuk őket, mert, ha valaki egyedül marad, a bűntudat és a szégyen olyan mélyre lökheti, hogy már ki sem fog látszani belőle. De fontos, hogy minden fájdalmat, sérelmet ki lehet simogatni, a gyermekekből és a felnőttekből is, lehet, hogy marad egy kis „gyűrődés” utána, de ettől vagyunk mások, és értékesek. 

A cikkben szereplő nők nevei kitaláltak, bármely egyezés a véletlen műve, érdemes elgondolkozni azon, hogy ezek a nők, még a keresztnevüket is titokban szerették volna tartani, annyira félnek a megítéléstől és a szégyentől. 

Mészégető Marcsi
Kismama Magazin, 2016 december

Fotó: themountainlaurel

Hozzászólások

Nincs hozzászólás!

Hozzászólás küldése