Oszkár és Rózsa mami


Kedves Jóisten! 

Oszkárnak hívnak, tízéves vagyok, felgyújtottam a kutyát, a macskát és a házat (lehet, hogy megsütöttem az aranyhalakat is), és azért csak most írok, mert eddig nem volt rá időm a tanulás miatt. 

Jobb, ha előre megmondom: utálok írni. Csak akkor írok, ha nagyon muszáj. Az írás csupa cikornya, üres tettetés! Tarka hazugság. A felnőttek mániája. 

Miért? Tessék, nézd meg a levelem elejét: „Oszkárnak hívnak, tízéves vagyok, felgyújtottam a kutyát, a macskát és a házat (lehet, hogy megsütöttem az aranyhalakat is), és azért csak most írok, mert eddig nem volt rá időm a tanulás miatt. 

Írhattam volna azt is, hogy „Tojszinak hívnak, úgy nézek ki, mint egy hétéves, kórházban élek a rákom miatt, és azért nem írtam, mert nem is hiszem, hogy létezel".
Csakhogy az nem jól veszi ki magát, mert nem foglak érdekelni. Pedig kell hogy érdekeljelek.
Az sem ártana, ha szabadidődben tennél nekem egy-két szívességet. 

Hogy mit? Elmondom. 

A kórház szuper jó kis hely, tele jókedvű felnőttekkel, mindenki hangosan tereferél, van egy csomó játék és ott vannak a rózsaszín blúzos nénik és a mindig segítőkész haverok, mint Pörkölt, Einstein és Pufi. Szóval tuti a hely, ha rendes beteg vagy.

Csakhogy én már nem vagyok rendes beteg. Érzem én jól a csontvelő-átültetésem óta. Amikor Düsseldorf doktor reggelente megvizsgál, már nem ad bele apait-anyait, csalódott bennem. Csak néz és nem szól semmit, mintha rossz fát tettem volna a tűzre. 

Pedig becsszóra annyira igyekeztem, olyan okos kisfiú voltam műtét közben, hagytam, hogy elaltassanak, nem kiabáltam, ha valami fájt, bevettem minden gyógyszert. Néha legszívesebben ráordítanék arra a vastag fekete szemöldökű Düsseldorf dokira, hogy talán mégiscsak ő szúrta el a műtétet. De annyira bánatosan néz, hogy elszáll tőle minden mérgem. Minél jobban mereszti rám a bánatos szemét, annál jobban furdal a lelkiismeret. 

Rájöttem, hogy rossz beteg vagyok, mert most majd miattam nem lehet elhinni az orvostudományról, hogy csodálatos. 

Ráadásul amit az orvos gondol, ragályos. Már az egész emelet így néz rám, a nővérek, a medikusok, a takarítónénik. Hajó kedvem van, elszomorodnak, ha viccet mesélek, erőltetik a nevetést. Igaz, így legalább többet nevetünk, mint azelőtt. 

Csak Rózsa mami nem változott. Különben is, túl öreg hozzá. Meg aztán Rózsa mami csuda egy nő! Nem mutatom be, mert neked régi ismerősöd, ő mondta, hogy írjak. Csak az a baj, hogy egyedül én szólítom Rózsa maminak. Kicsit törnöd kell majd a fejed, hogy tudd, kiről beszélek: a rózsaszín blúzos, külsős nénik közül, akik a beteg gyerekekkel foglalkoznak, ő a legöregebb.
- Hány éves maga, Rózsa mami?
- Meg tudod jegyezni a tizenhárom jegyű számokat, Oszikám?
- Most viccel?
- Nem, de nem szabad, hogy megtudják a koromat itt a kórházban, mert elkergetnek, és akkor nem találkozunk többé.
- Miért?
- Mert én igazság szerint már nem lehetnék itt. A rózsaszín néniknek is van nyugdíjkorhatáruk, és én azon már jócskán túlvagyok.
- Lejárt a szavatossága?
- Le.
- Mint a joghurtnak?
- Csitt! Egy szót se többet.
- Oké, hallgatni fogok.

Irtó bátor volt, hogy el merte mondani a titkát. Még szerencse, hogy nekem mondta el. Hallgatok, mint a sír, bár furcsállom, hogy még senki nem vette észre a napsugaras ráncokat a szeme körül. Egyszer elmondta egy másik titkát is, és arról biztos tudni fogod, kiről beszélek.

A kórház parkjában sétálgattunk, és Rózsa mami belelépett egy kutyagumiba.
- Hogy a rosseb!
- Na de Rózsa mami!
- Elhallgass, te csitvás, úgy beszélek, ahogy akarok.
- Hát ilyet...
- És szedd a lábad! Mintha élnél. Egészségügyi sétán vagyunk, nem csigaversenyen.

Amikor aztán leültünk egy padra cukorkát szopogatni, megkérdeztem:
- Hát ki tanította magát ilyen szép beszédre?
- Szakmai ártalom, Oszikám. Az én szakmámban rögtön padlót fog, akinek túl árnyalt a szókincse.
- Miért, mi volt a szakmája?
- Nem fogod elhinni...
- Esküszöm, hogy elhiszem.
- Szabadfogású birkózó.
- Hihetetlen!
- Szabadfogású birkózó! Én voltam a Languedoci Fojtogató.

Azóta, ha rossz a hangulatom, Rózsa mami, miután meggyőződött róla, hogy senki más nem hall bennünket, elmeséli élete nagy meccseit. A Lan-guedoci Fojtogató ringbe szállt a Limousini Mészárossal, húsz évig küzdött Diabolica Sinclairrel, az ágyúgolyómellű hollandus birkózónővel, és elnyerte a világbajnoki címet a verhetetlen Ulla-Ullától, a Büchenwaldi Szukától, akit még Acélcsülök, Rózsa mami akkori nagy példaképe sem tudott legyőzni. 

Ezen mindig elábrándozom, elképzelem, amint a reszketeg, apró termetű Rózsa mami rózsaszínű blúzában fasírttá veri a birkozódresszes hústornyokat. Olyan, mintha én volnék a ringben. Erősnek érzem magam. Bosszút állok. 

Na, ha ennyi mindenből sem tudsz rájönni, hogy ki az a Rózsa mami, vagyis a Languedoci Fojtogató, akkor jobb, ha lemondasz az úristenségről, és nyugdíjba vonulsz.

Remélem, érthető voltam. De térjünk vissza rám!
A csontvelő-áltültetésem mindenkit elszomorított. Már a kemoterápia is, bár az kevésbé, mert akkor még bíztak a csontvelő-átültetésben. Most, hogy az orvosok kifogytak az ötletekből, kezd az egész szánalmassá válni. Düsseldorf doki, aki anya szerint szép ember, bár szerintem túl vastag a szemöldöke, olyan fancsali képet vág, mint valami Télapó, akinek kifogyott az ajándék a puttonyából. 

Egyre pocsékabb a hangulat. Beszéltem róla a haverommal, Pörkölttel. Igaziból Yves-nek hívják, de a Pörkölt sokkal jobban illik rá, mert rendesen összepörkölődött szegény.
- Te Pörkölt, engem már nem bírnak a dokik. Teljesen lelohasztom őket.
- Ne izgulj, Tojszikám! Ezek elnyűhetetlenek. Telis-tele vannak jobbnál jobb ötletekkel. Lesz még mit operálni rajtad. Kiszámoltam, hogy nekem már legalább hat műtétet beígértek.
- Ihletet kapnak tőled.
- Nagyon úgy néz ki.
- De hát miért nem mondják meg egyszerűen, hogy meg fogok halni?

Na, erre Pörkölt is úgy tett, mint mindenki más a kórházban: megsüketült. Ha egy kórházban kiejted azt a szót, hogy „meghalni", biztos lehetsz benne, hogy egy pillanatra megfagy a levegő, aztán gyorsan témát váltanak. Mindenkivel kipróbáltam. Csak Rózsa mami volt hátra. Tudni akartam, neki is bedugul-e a füle.

- Rózsa mami - mondtam neki egy reggel -, úgy érzem, senki nem meri megmondani, hogy meghalok.
Rám néz. Bár ő ne csinálna úgy, mint a többiek! Languedoci Fojtogató, kérlek szépen, halld meg, amit mondok!
- Miért kéne megmondani, amit úgyis tudsz?

Jaj! Meghallotta.
- Szerintem az emberek olyannak képzelik a kórházat, amilyen csak a mesében van. Úgy tesznek, mintha kórházba az emberek mind gyógyulni járnának. Pedig van, aki meghalni megy.
- Igazad van, Oszkár. És szerintem az élettel kapcsolatban is tévedünk. Elfelejtjük, milyen törékeny és illanó. Úgy teszünk, mintha halhatatlanok volnánk.
- Hiába volt a műtét, ugye? 

Rózsa mami hallgatott. Ez nála azt jelenti, hogy „igen”. Megbizonyosodott felőle, hogy értem a választ, aztán odajött hozzám, és könyörgőre fogta:
- De én nem mondtam semmit. Ugye megígéred?
- Becsszó.

Elcsöndesedtünk egy kicsit, hogy ülepedjen ez a sok kavargó gondolat.
- Mi lenne, ha írnál a Jóistennek, Oszkár?
- Ne kezdje már maga is, Rózsa mami!
- Mit ne kezdjek?
- Azt hittem, maga nem hazudós.
- Nem szoktam hazudni.
- Akkor minek beszél nekem a Jóistenről? A Télapóval már próbálkoztak. Jóból is megárt a sok.
- A Jóistennek semmi köze a Télapóhoz.
- De igen. Tök ugyanaz. Tömik az ember fejét.
- Csak nem gondolod, hogy én, a Languedoci Fojtogató, aki százhatvanöt bajnokságból százhatvanat megnyertem, abból is negyvenhármat kiütéssel, egy percig is hittem a Télapóban?
- Nem.
- Na. A Télapóban nem hiszek, a Jóistenben hiszek. Slussz, passz.

Hát, ha így mondják, az már egészen más.
- És miért írjak a Jóistennek?
- Mert akkor nem leszel olyan egyedül.
- Nem leszek olyan egyedül valakivel, aki nincs?
- Rajtad áll, hogy van-e vagy nincs. Odahajolt hozzám.
- Minél jobban hiszed, hogy létezik, annál inkább létezni fog. Ha kitartó vagy, állandóan ott lesz veled. Jót fog tenni, hidd el!
- De mit írjak neki?
- Oszd meg vele a gondolataidat! Amik ott motoszkálnak a fejedben, de nem beszélsz róluk. Az ilyen gondolatok nyomasztanak, felemésztenek, le-húznak, megbénítanak, elpusztítanak. Ha nem beszélsz, olyan lesz a fejed, mint egy ócska gondolatoktól bűzlő pocsolya.
- Ühüm.
- Meg aztán a Jóistentől mindennap kérhetsz valamit. De ne vidd túlzásba: egy nap, egy kívánság!
- Elég gyatra ez a maga Jóistene, Rózsa mami. Még Aladin is hármat kívánhatott a csodalámpa szellemétől.
- Minden napra egy kívánság mégiscsak jobb, mintha életedben egyszer hármat kívánhatnál, nem?
- Oké. Akkor lehet nála rendelni? Például játékot, cukorkát, kisautót?
- Oszkár, a Jóisten nem a Télapó. Csak kézzel nem fogható dolgokat lehet tőle kérni.
- Például?
- Például bátorságot vagy türelmet, és mindenfélét kérdezhetsz tőle.
- Ühüm. Értem.
- És kérheted azt is, hogy valaki mással tegyen jót.
- Csak ne legyen olyan nagyvonalú azzal a napi egy kívánsággal, Rózsa mami! Először is magamra kell gondolnom.

Hát ennyi. Első hozzád írt levelemben igyekeztem bemutatni neked, hogy milyen életem van itt a kórházban, ahol most már úgy tekintenek rám, mint az orvostudomány elé gördülő akadályra. 

Ja, és szeretnék kérdezni valamit: meg fogok gyógyulni?
Csak annyit válaszolj: igen vagy nem. Pofonegyszerű. Igen vagy nem. A helyes válasz aláhúzandó. 

Szia, holnap folytatom.
Puszi Oszkár

Utóirat: Nem tudom a címedet: mit csináljak?

Gratulálok. Tényleg érted a dolgodat. Még föl sem adtam a levelet, máris megkaptam rá a választ. Hogy csinálod? Ma reggel Einsteinnel sakkoztam a játszóteremben, amikor Pufi odajött jelenteni:

- Itt vannak a szüleid.

- A szüleim? Kizárt. Csak vasárnap jönnek.

- Láttam a kocsitokat, a fehér ponyvás piros dzsipet.

- Kizárt.

Megrántottam a vállamat, és tovább sakkoztunk Einsteinnel. Gondterhelt voltam, és Einstein sorra ütötte ki a bábuimat, amitől csak még idegesebb lettem. Einstein nem azért Einstein, mert ő a legokosabb közülünk, hanem azért, mert kétszer akkora a feje, mint bárki másnak. Állítólag vízzel van tele. Kár, hogy nem agyvelővel, mert akkor sokra vihette volna. Amikor láttam, hogy vesztésre állok, abbahagytam a sakkot, és Pufi szobája felé indultam, ami a parkolóra nyílik. 

Igaza volt: ott voltak a szüleim. Mondhatom, elég messze lakunk a kórháztól. Amíg otthon laktam, nem tűnt föl, de most, hogy itt élek a kórházban, rá kellett döbbennem. A szüleim emiatt csak hetente egyszer jönnek látogatóba, vasárnap, mert vasárnap nem dolgoznak sem ők, sem én.

- Látod, hogy igazam volt - mondta Pufi. - Mit adsz a fülesért?

- Van mogyorós csokim.

- Kindertojás nincs?

- Nincs.

- Akkor jó lesz a csoki is.

Persze nem volna szabad enni adni Pufinak, mert direkt azért van benn, hogy koplaljon. Kilencéves, kilencvennyolc kiló, száztíz centi magas és száztíz centi széles! Az egyetlen ruha, ami rámegy, egy amerikai pólóing. És még arról is majd lepattannak a csíkok. Őszintén szólva, mivel egyikünk sem hiszi, hogy Pufi valaha is lefogy, de sajnáljuk, hogy állandóan kopog a szeme az éhségtől, mind neki adjuk a maradékainkat. Elvégre mi egy kis tábla csokoládé ekkora zsírtömeghez képest? S ha nincs igazunk, ne legyen igazuk a nővérkéknek sem: ők se kínozzák tovább Pufi hátsóját a hülye kúpjaikkal! 

Visszamentem a szobámba, és vártam a szüleimet. Először nem is vettem észre, hogy múlik az idő, mert ki voltam merülve, aztán rájöttem, hogy már réges-rég fel kellett volna érniük. Eszembe jutott, hol lehetnek. Kisurrantam a folyosóra, amikor senki sem figyelt, lementem a lépcsőn, és a félhomályban eltapogatóztam Düsseldorf doki szobájáig. 

Nyertem! Nála voltak. Kihallatszott, amit beszéltek. Mivel kifárasztott a lépcsőzés, vártam néhány percet, hogy ne kalimpáljon annyira a szívem, és akkor mindennek vége lett. 

Hallottam, amit nem kellett volna. Anyukám zokogott, Düsseldorf doki pedig egyre csak azt hajtogatta: „Megtettünk minden tőlünk telhetőt, higgye el, mindent megpróbáltunk”. 

„Biztos vagyok benne, doktor úr, biztos vagyok benne” - mondta neki az apám elfúló hangon. Odatapasztottam a fülemet a vasajtóra. Nem tudom, én voltam-e hidegebb vagy a vas. Aztán Düsseldorf doki azt mondta:

- Akarják látni a gyermeket?

- Nincs hozzá erőm - válaszolta az anyám.

- Nem szeretnénk, ha ilyen állapotban látna bennünket - tette hozzá az apám.

Gyáva nyulak. S ami még rosszabb: engem is gyávának néznek. A szobában megzörrentek a székek. Jaj, mindjárt kijönnek, gondoltam, és kinyitottam az első utamba kerülő ajtót. Így esett, hogy a délelőtt fennmaradó részét a seprűtartó szekrényben töltöttem, mert nem tudom, tudod-e, Jóisten, hogy a seprűtartók csak kívülről nyithatók, mintha annyira tartani kéne tőle, hogy éjszaka meglépnek a seprűk, vödrök és felmosórongyok. Mindenesetre nem bántam, hogy bezártam magam a sötétbe, mert nem akartam látni senkit, s mert se kezem, se lábam nem akart szót fogadni azok után, aminek fültanúja voltam.

Dél körül nagy jövést-menést hallottam föntről. Lábdobogás, nyüzsgés hallatszott. Aztán elkezdtek szólongatni mindenünnen: - Oszkár! Oszkár! Jólesett, hogy hívnak és én nem válaszolok. Bánom is én, ha az egész világ keres is. Aztán elaludhattam. Amikor felébredtem, megláttam a takarítónő, N'da néni csoszogó fapapucsát. Kinyitotta a szekrényajtót, és alaposan egymásra ijesztettünk. Üvöltöttünk, mint a sakál, ő azért, mert nem gondolta, hogy engem ott talál a szekrényben, én pedig azért, mert nem emlékeztem rá, hogy ennyire fekete. Ahogy arra sem, hogy ekkora hangja van. Őrült kavarodás támadt. Jött Düsseldorf doki, a főnővér, az ügyeletes nővérek meg az összes takarítónő. Azt hittem, alaposan lehordanak, de mindenki behúzta fülét-farkát: gondoltam, ki kell használni ezt a soha vissza nem térő alkalmat.

- Látni akarom a Rózsa mamit.

- Hol bujkáltál, Oszkár? Hogy érzed magad?

- Rózsa mamit akarom.

- Hogy kerültél a szekrénybe? Követtél valakit? Hallottál valamit?

- Rózsa mamit akarom.

- Igyál egy kis vizet!

- Nem. Rózsa mamit akarom.

- Egyél egy falat...

- Nem. Rózsa mamit akarom. Olyan kemény voltam, mint a gránit. Egy sziklafal. Rendíthetetlen, akár egy betonoszlop. Nem tudtak mit kezdeni velem. Nem érdekelt, mit beszélnek. Rózsa mamit akartam látni. Düsseldorf doki iszonyú zavarban volt a kollégái előtt, hogy nem tud nekem parancsolni. Végül beadta a derekát.

- Kerítsék elő Rózsa mamit! Ennek örömére beleegyeztem, hogy pihenek egy kicsit, és lefeküdtem aludni a szobámban. Amikor fölébredtem, ott volt mellettem Rózsa mami. Mosolygott.

- Ügyes voltál, Oszkár, teljesült a kívánságod. Jól megleckéztetted őket. Ha tudnád, milyen irigyek rám.

- Kit érdekelnek?

- Ne bántsd őket, nagyon rendes emberek.

- Kit érdekel?

- Mi a baj, Oszkár?

- Düsseldorf doki megmondta a szüleimnek, hogy meg fogok halni, és erre föl elfutottak. Utálom őket. Elmondtam neki mindent töviről hegyire, pont ugyanúgy, ahogy neked, Jóisten.

- Hm. Erről a béthune-i meccsem jut eszembe Hoppladurr Sárával, az Angolnával. Az a fránya némber mindig alaposan bekente magát olajjal, ruha is alig volt rajta, és úgy siklott ki az ember kezéből, amikor fogást keresett rajta, mint a csík. Csak Béthune-ben birkózott, és minden évben tarolt. Márpedig én, elhatároztam, hogy megszerzem a béthune-i kupát.

- És hogy csinálta, Rózsa mami?

- A barátaim lisztet szórtak rá, amikor belépett a ringbe. Úgy nézett ki, mint akit bepaníroztak. Seperc alatt földhöz vágtam a Hoppladurrt. A szé-gyenteljes vereség után senki nem hívta többet angolnának: Rántott Csuka lett a neve.

- Ne is haragudjon, Rózsa mami, de nem értem az összefüggést.

- Elég, ha én értem. Mindenre van megoldás, Oszkár, mindig ott lapul valahol az a zacskó liszt. Írnod kéne a Jóistennek. Ő még nálam is erősebb.

- Még a birkózásban is?

- Még abban is. A Jóisten ahhoz is ért. Próbáld meg, Oszkár! Mi az, ami a legjobban bánt?

- Utálom a szüleimet.

- Akkor utáld őket a szíved mélyéből!

- Maga ilyesmire biztat, Rózsa mami?

- Persze. Utáld csak őket. Azon elrágódsz egy darabig, aztán amikor jól kiutálkoztad magad, meglátod, nem is volt érdemes. Mesélj el mindent a Jóistennek, és kérd meg, hogy jöjjön el hozzád!

- Házhoz jön?

- A maga módján. De nem túl gyakran. Sőt inkább ritkán.

- Miért? Csak nem beteg ő is?

Rózsa mami sóhajából rögtön megértettem, hogy bár nem akarta elárulni, de te sem csattansz ki az egészségtől.

- A szüleid soha nem beszéltek neked a Jóistenről, Oszkár?

- Hagyjuk az egészet! A szüleim tök hülyék.

- Azt tudom, de beszéltek neked a Jóistenről?

- Igen, egyszer. Amikor mondták, hogy nem hisznek benne. Ők csak a Télapóban hisznek.

- Hát tényleg ennyire menthetetlenek, Oszikám?

- El nem tudja képzelni! Egyszer hazamegyek az iskolából, és mondom nekik, hogy most már jó lesz, ha nem szórakoznak velem tovább, mert tudom, hogy nincs is Télapó. Meg se bírtak szólalni a csodálkozástól. Én meg majd fölrobbantam a méregtől, hogy mindenki hülyének nézett a szünetben. Megesküdtek, hogy soha nem akartak becsapni, és váltig állították, hogy tényleg azt hitték, van Télapó. Nagyot csalódtak, hogy az egész csak mese! Én megmondtam magának, Rózsa mami: két futóbolond!

- Tehát nem hisznek Istenben?

- Nem.

- És nem is érdekelt, hogy miért?

- Ha folyton azon törném a fejem, hogy mi járhat a dilinyósok agyában, nem jutna időm az értelmes emberekre.

- Tökéletesen egyetértek. De ha a szüleid, akik szerinted teljesen...

- Hülyék. Állati hülyék.

- Szóval, ha ők nem hisznek benne, és szerinted nincs igazuk, miért ne hihetnél benne te? Megkérhetnéd rá, hogy látogasson meg.

- Rendben. De nem azt mondta az előbb, hogy a Jóisten gyengélkedik?

- Nem, nem úgy látogat meg, hanem gondolatban. Itt a fejedben.

Hát ez irtóra tetszett. Ilyet még nem pipáltam. Rózsa mami hozzátette:

- Meglásd, örülni fogsz, ha meglátogat.

- Jó, beszélni fogok vele. De egyelőre annak örülök a legjobban, ha maga meglátogat.

Rózsa mami elmosolyodott, és szinte félve fölém hajolt, hogy megpusziljon. De nem mert hozzám érni, csak a szemével könyörgött, hogy engedjem.

- Rajta. Csókoljon meg! Ne féljen, nem mondom meg senkinek. Nem akarok hírbe hozni egy volt birkózóbajnokot.

Hozzáért a szája az arcomhoz: olyan jólesett az a meleg, púder- és szappanillatú, csiklandós puszi.

- Mikor jön újra?

- Csak hetente kétszer jöhetek.

- Jaj, csak azt ne, Rózsa mami, én nem bírok három napot várni!

- A szabály az szabály.

- Ki gyártja itt a szabályokat?

- Düsseldorf doktor.

- Düsseldorf doktor most úgy táncol, ahogyan én fütyülök. Menjen, kérjen tőle engedélyt, Rózsa mami! Nem viccelek.

Kétkedve nézett rám.

- Nem viccelek. Ha nem jöhet mindennap, én egy sort nem írok a Jóistennek.

- Na jó. Megpróbálom. Rózsa mami kiment, én meg sírva fakadtam. Rádöbbentem, mennyire mások segítségére szorulok. Előtte nem éreztem, hogy ennyire beteg vagyok. Akkor jöttem erre rá, amikor megijedtem, hogy mi lesz, ha többé nem láthatom Rózsa mamit, és ezért csordult ki a sós könny a szememből. Szerencsére sikerült egy kicsit lenyugodnom, mire visszaért.

- Elintéztem: megvan az engedély. Tizenkét napig minden áldott nap bejárhatok hozzád.

- Hozzám és csakis hozzám?

- Hozzád és csakis hozzád, Oszkár lelkem. Tizenkét napig.

Es akkor... Nem tudom, mi történt velem, de megint elkapott a sírás. Pedig tudom, hogy a fiúknak nem szabad sírni, főleg nekem nem a csupasz tojásfejemmel, amitől olyan vagyok, mint egy se fiú, se lány marslakó. Hiába. Nem bírtam abbahagyni.

- Tizenkét nap? Hát ennyire rossz a helyzet?

Rózsa mami is elérzékenyült. Habozott egy kicsit, aztán a volt birkózóbajnok felülkerekedett az egykori kislányon. Szép látvány volt, és egy kicsit elterelte a gondolataimat.

- Milyen nap van ma, Oszkár?

- Hogyhogy? Hát ott a naptár, ni, december 19-e van.

- Ahol én születtem, az a szokás, hogy az év utolsó tizenkét napjából megjósolják, milyen idő lesz az új esztendőben. Minden egyes nap az új év hónapjainak kicsinyített mása. December 19-e január hava, 20-a februáré, és Szent Szilveszter napja jelképezi a rákövetkező év decemberét.

- Tényleg?

- Így szól a legenda. A mese a tizenkét jósnapról. Játsszunk ilyet, jó?

Mi ketten, de főleg te. Mától fogva vedd úgy, hogy minden nap tíz évet ér!

- Tíz évet?

- Igen. Minden nap tíz évet öregedsz.

- Hiszen akkor tizenkét nap múlva százharminc éves leszek.

- Pontosan. Hát nem csodálatos? Megcsókolt - látom, kezd rákapni -, és elment. Így állunk, kedves Jóisten: nem is vettem észre, hogy ma reggel megszülettem, csak dél körül kezdett tisztulni az elmém, de csupa rossz hír várt nyiladozó ötéves tudatomra; ma este tízéves vagyok, és megjön az eszem. Rögtön meg is kérnélek valamire: ha újabb közölnivalód lesz, mint ma délben, kérlek, légy kíméletesebb! Köszi.

Szia, holnap folytatom.
Puszil Oszkár 

Utóirat: Ja, és még valami. Tudom, hogy egy nap csak egyet kívánhatok, de az előbbi nem is annyira kérés volt, mint inkább jó tanács. Nem venném zokon, ha meglátogatnál. Tudod, csak úgy, gondolatban. Tök jó ötlet. Szóval szeretném, ha eljönnél. Reggel nyolctól este kilencig vagyok nyitva. Egyébként alszom. Néha napközben is elszundítok a kezelések miatt. Ha alva találnál, nyugodtan ébressz fel. Ciki lenne, ha pont elkerülnénk egymást. 

Kedves Jóisten! Ma felserdültem, de mondhatom, igencsak megszenvedtem érte. Képzelheted! Állandóan összebalhéztam mindenkivel, a haverokkal, a szüleimmel. És miért? A lányok miatt! Jó, hogy ma este betöltöm a húszat, legalább mondhatom, hogy túlvagyok a nehezén. 

Köszi szépen, a kamaszkorból egyszer is elég volt! Hát először is felhívnám rá a figyelmedet, hogy nem jöttél. Pubertáskori nyűgjeim miatt ma nagyon keveset aludtam, nem hiszem, hogy el tudtuk volna kerülni egymást. Azért megint mondom, ha szunyókálnék, rázz föl. 

Amikor felébredtem, Rózsa mami már itt volt. Reggelizés közben elmesélte a Dögös Bögyössel vívott mécseseit. A belga Bögyös naponta beburkolt három kiló nyershúst, és megivott hozzá egy hordónyi sört. A legdögletesebb állítólag a lehelete volt, mert pusztán a szájából áradó erjedt sör- és hússzaggal padlóra tudta küldeni az ellenségeit. Rózsa maminak megint ki kellett eszelnie valami furfangosat, hogy le tudja győzni: levendulaolajjal átitatott maszkot kötött az orra elé, és Lavanda Hóhérnak hívatta magát. Rózsa mami mindig azt mondja, hogy a birkózásra is igaz a mondás: többet ésszel, mint erővel.

- Mondd csak, Oszkár, kit kedvelsz te itt?

- Itt? A kórházban?

- Igen.

- Hát a Pörköltet, az Einsteint meg a Pufit.

- És a lányok közül?

Na erre a kérdésre nem számítottam. Kedvem sem volt rá válaszolni. De Rózsa mami ott ült és várt, és egy nemzetközi hírű birkózóbajnokkal nem lehet sokáig a bolondját járatni.

- A Hupikék Peggyt.

A Peggy tényleg tiszta kék. A folyosó végén lakik az utolsó előtti szobában. Mindig kedvesen mosolyog, de szinte soha nem beszél. Olyan, mint egy tündér, aki csak megpihen a kórházban. Valami bonyolult betegsége van, úgy hívják, hogy kék kór. Azt jelenti, hogy a vér nem a tüdejébe megy, mint rendesen szokott, és akkor hirtelen bekékül. Peggyt meg fogják operálni, és újra rózsaszín lesz, mint a többi gyerek. Szerintem kár, mert nekem nagyon tetszik kéken is. Fény és csend árad körülötte, olyan, mintha kápolnába lépne az ember.

- És megmondtad neki?

- Csak nem fogok odaállni elé, és azt mondani neki: „Hupikék Peggy, szeretlek”.

- Már miért ne?

- Azt sem tudom, ismer-e.

- Egy okkal több, hogy odamenj hozzá.

- Rózsa mami! Ilyen fejjel? Nem hinném, hogy a földönkívülieket szereti.

- Nekem tetszel, Oszkár.

Kicsit megakadt a beszélgetés. Zene a fülnek az ilyen bók, föláll tőle a szőr az ember hátán, és szólni se bír.

- Én nem a külsőmmel akarok hódítani, Rózsa mami.

- Mit érzel iránta?

- Szeretném megvédeni a szellemektől.

- Micsoda? Itt szellemek járnak?

- Igen. Minden éjjel. Felébresztenek, nem is tudjuk, miért. Bántanak bennünket, csípnek. Félünk tőlük, mert láthatatlanok. És utána nem bírunk elaludni.

- Hozzád is gyakran járnak?

- Nem, én nagyon mélyen alszom. Néha viszont idehallatszik, ahogy Peggy kiabál éjszaka. Szeretném megvédeni.

- Mondd meg neki!

- Különben sem nagyon tudnám megvédeni, mert éjjel nem lehet elhagyni a szobákat. Ez a szabály.

- Talán a szellemek törődnek a szabályokkal? Fütyülnek rájuk. De légy ravasz: meglásd, ha megneszelik, hogy Peggy ajtaja előtt akarsz strázsálni, nem mernek odamenni.

- Ühüm. Hát lehet.

- Hány éves is vagy, Oszkár?

- Nem tudom. Hány óra?

- Tíz. Hamarosan betöltöd a tizenötödiket. Nem gondolod, hogy legfőbb ideje felvállalnod az érzelmeidet?

Fél tizenegykor összeszedtem a bátorságomat, és elsétáltam Peggy szobájának ajtajáig. Nyitva volt.

- Szia Peggy! Oszkár vagyok.

Az ágyán feküdt. Olyan volt, mint Hófehérke, amikor a herceget várja, és azok a szamár törpék azt hiszik, meghalt. Olyan volt, mint egy havas tájfotó, amin a hó nem fehér, hanem kék. Felém fordult, és akkor elgondolkoztam azon, hogy vajon hercegnek néz-e vagy törpének. Én a törpére szavaznék a kopasz tojásfejem miatt, de Peggy nem szólt, és ez olyan jó a Peggyben, hogy soha nem mond semmit, és minden olyan titokzatos.

- Jöttem bejelenteni, hogy mától fogva minden este a szobád előtt fogok őrködni, nehogy bántsanak a szellemek. Persze csak ha te is úgy akarod.

Rám nézett, pillogott, és mint egy lassított felvételen, a levegő valahogy levegősebb, a csend csendesebb lett, és mintha vízen lépdeltem volna felé, minden olyan más lett, ahogy a semmiből áradó fénytől megvilágított ágyhoz közeledtem.

- Na álljon meg a menet, Tojszikám! Én vagyok a Peggy testőre.

Pufi állt az ajtóban, jobban mondva szorult az ajtóba. Remegtem, mint a nyárfalevél. Tutira jobban megéri, ha ő vigyáz Peggyre, mert Pufi mellett egy szellem sem bírja majd bepréselni magát a szobába. 

Pufi odakacsintott Peggynek: - Igaz, Peggy? Jóban vagyunk, ugye? Peggy a plafont bámulta. Pufi ezt biztatásnak vélte, és kirángatott a szobából.

- Ha nő kell, ott van a Szandra. A Peggy foglalt, világos?

- Nem igazság. 

- Igazság vagy nem igazság, én voltam itt előbb. Ha nem tetszik a felosztás, megverekszünk.

- Á, tök jó a felosztás. De tényleg.

Az igazat megvallva, halálosan kimerültem. Elmentem a játszóterembe, hogy kifújjam magam. Pont ott volt a Szandra. Ő is leukémiás, mint én, csak nála sikerült a kezelés. Úgy hívjuk, hogy Kínai, mert van neki egy fényes, egyenes szálú fekete parókája, kis frufruval a homlokán. Tisztán olyan, mint egy kínai. Csak bámul, aztán kifújja a rágóját, bumm!

- Csókolózhatunk, ha akarod...

- Minek, nem elég a rágó?

- Nyakam rá, hogy nem is tudsz, te kis pisis. Tuti, hogy még nem is csináltad.

- Kacag a vakbelem. Megnyugtathatlak, hogy tizenöt évesen azért az ember már ismer egy s mást.

- Tizenöt éves vagy? - kérdi szájtátva.

Ránézek az órámra.

- Annyi, sőt már el is múltam.

- Jaj, mindig annyira vágytam rá, hogy megcsókoljon egy tizenöt éves.

- Hát igen, az már valami - mondom neki.

A Kínai erre gusztustalanul előrecsücsörítette a száját, mint valami tapadókorongos állat, és akkor beugrott, hogy nekem most meg kéne csókolnom. Hátranéztem, és láttam, hogy az összes haver árgus szemekkel figyel. Nincs visszaút. A férfi legyen férfi. Ütött az órám. Odahajolok hozzá, megcsókolom, mire ő rám csimpaszkodik, hiába kapálódzom kézzel-lábbal, pfuj, máris tiszta nyál minden, és akkor se szó, se beszéd, átnyomja a rágóját a számba. Úgy meglepődtem, hogy azon nyomban lenyeltem. Irgalmatlanul bepipultam. Ám abban a szent pillanatban, valaki hátulról vállon veregetett. A baj mindig csőstül jön a házhoz: megjöttek a szüleim! Elfelejtettem, hogy vasárnap van.

- Mutasd be a barátnődet, Oszkár!

- Nem a barátnőm.

- Attól még bemutathatod, nem?

- Szandra, a szüleim, Szandra.

- Jaj, annyira örülök, hogy találkoztunk! - mézesmázaskodott a Kínai.

Legszívesebben a nyakára léptem volna annak a kígyónak.

- Szandra is jön velünk a szobádba?

- Nem. Szandra itt marad. 

Amire visszakerültem az ágyamba, úgy elfáradtam, hogy rögtön elaludtam. Egyébként sem voltam kíváncsi a szüleimre. Felébredtem. Persze megint hoztak ajándékot. Amióta a kórházban élek, a szüleimnek nem megy a beszélgetés. Inkább elhalmoznak ajándékokkal, és egész délután játékszabályokat meg használati utasításokat olvasunk, azzal ütjük el az időt. Az apám könyörtelenül felolvas mindent ától cetig, még azt is, ami törökül vagy japánul van. Semmi el nem tántoríthatja, ragaszkodik a már bevett gyakorlathoz. Ő az elrontott vasárnapok világbajnoka. Ma hozott egy CD-lejátszót. Ezen akarva se tudtam volna kivetnivalót találni.

- Nem jártatok itt véletlenül tegnap?

- Tegnap? Miért jártunk volna? Tudod, hogy csak vasárnap jövünk. Miért jutott ez eszedbe?

- Valaki látta a kocsitokat a parkolóban.

- Nem csak egy piros dzsip van a világon. A kocsikat könnyen össze lehet cserélni.

- Ühüm. Kár, hogy a szülőket nem. Na, erre a torkukra fagyott a szó. Fogtam a masinát, és kétszer egymás után végighallgattam előttük a Diótörőt. Két órán át ott rostokolhattak némán. Úgy kellett nekik.

- Tetszett?

- Ühüm. Álmos vagyok.

Ebből értették, hogy menniük kell. Állatira feszengtek. Ott totyorogtak, tébláboltak: éreztem, hogy mondani akarnak valamit, csak nem sikerül. Jó volt látni, ahogy szenvednek. Most rajtuk volt a sor. Aztán az anyukám odarohant hozzám, és olyan erősen magához szorított, hogy majdnem kinyomta belőlem a szuflát. 

- Oszkár, édes kicsikém, annyira szeretlek - mondta elfúló hangon. 

Először el akartam tolni magamtól, aztán meggondoltam magam. Eszembe jutottak a régi szép idők, amikor csak úgy ölelgetett, cirógatott, és nem volt ilyen gondterhelt a hangja, amikor azt mondta, hogy szeret. Miután elmentek, megint álomba merültem. Rózsa mami világelső az időzítésben. Mindig ott áll a startnál, amikor kinyitom a szemem. És mindig mosolyog.

- Na, mi volt a szüleiddel?

- Semmi különös, bénák voltak. Igaz, megvették nekem a Diótörő-t.

- A Diótörő-t? De fura. Volt egy barátnőm, akit így hívtak. Káprázatos birkózótehetség. A combjával Toppantotta szét az ellenfelei nyakcsigolyáját. És Peggynél voltál?

- Bár ne lettem volna. A Pufi menyasszonya.

- Ő maga mondta?

- Nem, a Pufi mondta.

- Lódít.

- Nem hiszem. Biztos jobban tetszik neki a Pufi. Erősebb, bizalomgerjesztőbb.

- Mondom, hogy lódít. Én olyan voltam a ringben, mint egy kisegér, mégis valóságos bálnákat és más víziemlősöket küldtem a szőnyegre. Ott volt példának okáért Kocsonya, az ír. Éhgyomorra és egy szál bugyiban százötven kilót nyomott, még mielőtt megitta volna a barnasör-adagját. Az alkarja, mint a combom, a felkarját körül sem bírtam fogni, a lába meg mint a disznó sonkája. Olyan dagadt volt, hogy nem volt dereka, nem lehetett rajta fogást venni. Bevehetetlen volt!

- És akkor mit csinált, Rózsa mami?

- Amikor valakin nincs fogás, akkor az azt jelenti, hogy kerek és gurul, mint a gumilabda. Futtattam, kergettem, jól kifárasztottam, aztán feldőlt, mint a zsíros bödön. Daruval állították talpra. Oszkár, galambocskám, igaz, hogy könnyű csontú vagy, s hogy nem vagy egy atlétatermet, de csábítani nem csak domborodó izmokkal lehet. Azt csak a szívvel lehet igazán, és neked hatalmas szíved van.

- Nekem hatalmas szívem?

- Na fuss Peggyhez, és mondd el neki, mi bánt!

- Kicsit fáradt vagyok.

- Fáradt? Hány éves vagy pontosan? Tizennyolc? Tizennyolc évesen az ember nem fáradt. 

Rózsa mami aztán érti a módját, hogy öntsön lelket az emberbe. Beesteledett, és a sötétben felerősödnek a zajok. A hold megvilágította a folyosón a linóleumot. Odaléptem Peggyhez, és átnyújtottam neki a lejátszót.

- Tessék. Hallgasd meg a Hópelyhek táncát. Olyan szép. Te jutottál róla eszembe.

Peggy meghallgatta a Hópelyhek táncát. Végig mosolygott, mintha a keringő, bizalmas barátnő módjára, mulatságos dolgokat sugdosott volna a fülébe. Visszaadta a masinát, és azt mondta:

- Szép.

Akkor szólalt meg először. Első szónak nem is olyan rossz: „szép”.

- Peggy, azt szeretném mondani, hogy én nem akarom, hogy megoperáljanak, így is szép vagy. Szép vagy így kéken.

Láttam rajta, hogy jólesik neki. Pedig nem azért mondtam, mégis látszott, hogy jólesik neki.

- Oszkár, én azt akarom, hogy te védjél meg a szellemektől!

- Számíthatsz rám, Peggy.

Majd szétvetett a büszkeség. Végül is én nyertem!

- Csókolj meg!

Na, már megint kezdődik. Én nem értem, mit esznek ezen annyira a lányok. Szerencsére Peggy nem olyan céda, mint a Kínai: az arcát tartotta, és bevallom, egészen elöntött a melegség, amikor megcsókoltam.

- Jó éjt, Peggy!

- Jó éjt, Oszkár!

Ez történt ma, Jóisten. Most már értem, miért mondják a kamaszokra, hogy hálátlanok. De hidd el, kamasznak lenni sem könnyű. Húszéves kora körül aztán az ember lenyugszik. Mai kérésem a következő: szeretnék összeházasodni Peggyvel. Csak azt nem tudom, hogy a házasság a kézzel nem fogható dolgokhoz tartozik-e. Mert ugye nálad csak az van raktáron. Foglalkozol ilyen kívánsággal is, foglalkozol társkereséssel? Ha nem tudsz vele szolgálni, légy szíves, minél előbb értesíts, mert akkor máshoz kell fordulnom. Nem akarlak siettetni, de nincs túl sok vesztegetni való időm. 

Tehát: Oszkár és Hupikék Peggy házasodni készül. Összeházasodnak vagy nem? Jól nézz körül a raktáradban, nagy szívességet tennél vele.

Szia, holnap folytatom.
Puszi Oszkár

Ui.: Most végül is mi a címed?

Kedves Jóisten! Képzeld, megházasodtam! December 2l-e van, hamarosan betöltöm a har-mincat, és házas ember vagyok. Peggyvel úgy döntöttünk, hogy a gyerekeket későbbre halasztjuk. Azt hiszem, Peggy még nem elég érett rá. Ma éjjel történt. Hajnali egy óra tájt hallottam, hogy Peggy sír. Felpattantam. A szellemek! Peggyt kínozzák a szellemek, pedig megígértem neki, hogy vigyázok rá. Ha megtudja, milyen elfuserált testőr vagyok, többet egy szót se fog hozzám szólni és okkal. Kikászálódtam az ágyból, és elbotorkáltam odáig, ahonnét a kiabálás jött. Peggy szobájához értem, és láttam, hogy ül az ágyában. Leesett az álla, amikor meglátott. Én is megilletődött képet vághattam, mert Peggy ott ült velem szemben csukott szájjal, de még mindig hallatszott az üvöltés. Továbbmentem a szomszédos ajtóig. Pörkölt volt az, ő hánykolódott az ágyában a fájdalomtól. Akkor hirtelen elkezdett furdalni a lelkiismeret, mert visszagondoltam arra, amikor felgyújtottam a házat, a kutyát és a macskát, és megsütöttem az aranyhalakat, bár valószínűbb, hogy halászlét főztem belőlük. 

Elgondolkoztam rajta, hogy milyen kínokat élhettek át, és végül is arra a következtetésre jutottam, hogy nem is olyan rossz, hogy benn égtek, mert most itt szenvedhetnének az emlékeikkel, az égési sérüléseikkel meg hasztalan bőrátültetésekkel és krémekkel, mint a Pörkölt. 

Pörkölt összekuporodott fektében, és abbahagyta a nyögdécselést. Viszszamentem Peggyhez.

- Akkor nem is te voltál, Peggy? Azt hittem, te kiabálsz éjszaka.

- Én meg azt hittem, te voltál.

Nem tértünk magunkhoz a felfedezéstől: valójában már régóta gondoltunk egymásra. Hupikék Peggy még jobban elkékült zavarában.

- Mit csinálsz most, Oszkár?

- És te, Peggy?

Őrület, hogy mennyire egy hullámhosszon vagyunk. Egyre gondolunk, ugyanazt kérdezzük.

- Velem alszol?

A lányok egyszerűen hihetetlenek. Én órákig, hetekig, sőt hónapokig emésztettem volna magam, mielőtt ilyesmit ki mertem volna ejteni a számon. Peggy meg olyan természetesen mondta, mintha azt kérdezné, hány óra. 

- Oké. 

Fölmásztam az ágyába. Kicsit szoros volt a hely kettőnknek, de megérte. Csodálatos éjszaka! Peggynek dióillata van, és olyan puha a bőre, mint nekem a karom belső felén. Csak neki mindenhol. Sokat aludtunk, sok szépet álmodtunk, szorosan összebújtunk, és elmeséltük egymásnak az életünket. Igaz viszont, hogy reggel, amikor Mézga néni, a főnővér együtt talált bennünket, elkezdett áriázni. Amikor rákezdett, az éjszakás nővér is nekiállt szirénázni, és hol egymásra visítottak, hol ránk. Aztán csapódtak az ajtók, szemtanúkat hívtak, „szerencsétlen kölyköknek” hívtak bennünket. Végül Rózsa maminak kellett berobognia, hogy elcsendesüljön a sakálvokál. 

- Szálljanak már le a gyerekekről, hogy a fene enné meg magukat! Hát mi a fontosabb, a betegek vagy a szabályzat? Különben pedig tudják, hogy mit gondolok a szabályzatukról? Kitörölhetik vele! Most viszont, pofa be! Óbégassanak máshol! Nem a bolhapiacon vannak. 

Erre nem tudtak mit mondani. Hiába, Rózsa mamival nem érdemes ujjat húzni. Visszakísért a szobámba, és aludtam egy keveset. Amikor felébredtem, beszélgettünk.

- Látom, komoly a dolog Peggyvel.

- Halálosan, Rózsa mami. Olyan, de olyan boldog vagyok. Ma éjjel összeházasodtunk.

- Összeházasodtatok?

- Igen. Mindent úgy csináltunk, ahogy ilyenkor szokás.

- Tényleg?

- Hát minek néz engem, Rózsa mami? Pelenkásnak? Hány óra? Elmúltam húszéves, úgy élek, ahogy akarok!

- Persze, lelkem.

- És képzelje, amitől fiatalkoromban undorodtam, a csókolózás, a simogatás: most rákaptam. Fura, hogy változik az ember, nem?

- Úgy örülök nektek, Oszkár. Kezdesz megemberesedni.

- Csak egy dolgot nem csináltunk. Nem dugtuk össze a nyelvünket, mert a Peggy fél, hogy teherbe esik. Mit gondol, jól tettük?

- Nagyon is jól tettétek.

- Húha! Tényleg terhes lehet egy lány attól, hogy összedugja valakivel a nyelvét? Akkor a Kínai gyereket vár tőlem!

- Csigavér, Oszkár. Nagyon kevés az esély rá. Szinte semmi.

Úgy tűnt, Rózsa mami biztos a dolgában. Megmondom őszintén, Jóisten, de csak neked, mint férfi a férfinak, hogy nagy kő esett le a szívemről, mert Peggyvel egyszer összedugtuk a nyelvünket. Vagyis kétszer. Vagyis sokszor. Aztán aludtam, aztán együtt ebédeltem Rózsa mamival, és kezdtem jobban lenni.

- Őrület, hogy kifáradtam ma reggelre.

- Ez így van rendjén, Oszkár. Amikor az ember húsz-huszonöt éves, szórakozni jár, éjszakázik, kirúg a hámból, nem kíméli magát. Mindennek ára van. Mi lenne, ha meglátogatnánk a Jóistent?

- Jaj, megszerezte a címét?

- Szerintem most a kápolnában van.

Rózsa mami úgy bebagyulált, mintha az Északi-sarkra indulnánk, fölkapott, és elindultunk a zúzmarás pázsiton át, a kórház parkjának végében lévő kápolnához, de minek is magyarázom, mikor ott laksz. Majd elájultam, amikor megpillantottalak, és láttam, milyen állapotban vagy. Csupasz és sovány voltál a kereszten, az egész tested tele sebekkel, vérzett a homlokod a töviskoszorú alatt, és már a fejed is előrebukott, nem bírtad megtartani. Magamra gondoltam. Vérlázító! Ha én Isten volnék, mint te, nem hagytam volna, hogy így elbánjanak velem.

- Rózsa mami, mondja meg őszintén, maga mint birkózó-világbajnok csak nem fog ebben a nyápicban hinni?

- Miért, Oszkár? Téged jobban meggyőzne egy body buildinges izomagy? Egy rövid hajú, olajtól csillogó, tangában illegő kigyúrt Isten?

- Hát, izé...

- Gondolj bele, Oszkár! Kivel tudnál jobban együtt érezni? Egy olyan Istennel, aki kong az ürességtől vagy egy olyannal, aki szenved?

- Persze hogy azzal, amelyik szenved! De ha Isten volnék, és tehetném, elkerültem volna a szenvedést.

- Senki nem kerülheti el a szenvedést. Se Isten, se te. Se a szüleid, se én.

- Jó, de akkor mi értelme a szenvedésnek?

- Jó kérdés. Jézus szobra csupa szenvedés. De nézd meg jól az arcát! Figyeld meg! Tényleg úgy néz ki, mint aki szenved?

- Nem, de furcsa! Nem úgy néz, mint akinek bármije is fájna.

- Na, ez az. Kétféle fájdalom létezik a világon, Oszkár csillagom. Testi és lelki fájdalom. A testit elszenvedjük, a lelkit mi magunk választjuk.

- Ez nekem magas.

- Ha szöget vernek a tenyeredbe vagy a lábadba, akármit csinálsz, fáj. Ha kínoznak, elszenveded a fájdalmat. A halál gondolata viszont nem kell hogy fájjon. Nem tudod, mi a halál. Rajtad áll, hogy ez a gondolat fáj-e vagy nem.

- Ismer maga olyan embert, aki örül neki, hogy meghal?

- Ismerek. Ilyen volt az édesanyám. A halálos ágyán csak mosolygott, és szinte türelmetlenül várta, hogy megtudja, mi lesz a folytatás.

Nem tudtam, mit mondjak, mert meg kell hagyni, engem is mindig nagyon izgat, hogy mi lesz a folytatás. Elgondolkoztam azon, amit Rózsa mami mondott.

- Tudod, az emberek többsége nem kíváncsi rá. Úgy kapaszkodnak abba, amijük van, mint bolha a kopasz fülébe. Ott volt például Kocsonya, az ír, tudod, amelyik százötven kilót nyomott éhgyomorra, bugyiban, a barnasör adagja előtt. Folyton azt mondogatta: „Én ugyan nem halok meg, de nem ám, ilyesmire nem szerződtem!” 

Micsoda szarvashiba! Hát mondta neki bárki is, hogy az élet örökké tart? Soha senki! De ő makacskodott, lázadozott, nem is akart rágondolni, hogy feldobja a talpát, dühöngött, búskomorságba esett, lefogyott és otthagyta a szakmát. Úgy összeaszott, hogy csupa csont és bőr lett, aztán egyszer csak darabokra hullott az a harmincöt kiló, ami megmaradt belőle. És látod, mégis feldobta a talpát, hiába ágált ellene, csak a saját életét keserítette meg.

- Szörnyű buta volt ez a Kocsonya, nem?

- Mint a tök.

Rábólintottam, mert nagyjából egy véleményen voltunk.

- Az emberek azért félnek a haláltól, mert félnek az ismeretlentől. De mi az ismeretlen? Én azt mondom, Oszkár, ne félj egy cseppet sem! Bízni kell. Nézd meg Isten arcát a kereszten! A teste szenved, de a lelke nem fáj, mert hisz. Ettől a tenyerébe fúródó szög sem fáj annyira. „Fáj, de nem ez az igazi fájdalom” - gondolja magában. Ez a hit ereje. Ezt akartam neked megmutatni.

- Oké. Majd ha berezelek, magamra parancsolok: „Oszkár fiam, bízzál”.

Megcsókolt. Jól elvoltunk veled az üres templomban. Olyan békésnek tűntél, Jóisten. A kórházba visszatérvén nagyot aludtam. Mostanában egyre többször álmosodom el. Észre sem veszem, máris alszom. Amikor felébredtem, azt mondtam Rózsa maminak:

- Nem félek az ismeretlentől. Csak az bosszant, hogy elveszítem, amit ismerek.

- Én is így vagyok vele, Oszkár. Mi lenne, ha áthívnánk Peggyt teázni?

Peggy elfogadta a meghívást, és nagyon jól kijött Rózsa mamival. Dőltünk a nevetéstől, amikor Rózsa mami elmesélte a három Sipirc nővér elleni meccsét. Ikrek voltak, szakasztott egyformák. Minden menet után az a Sipirc-lány, amelyik éppen holtra fárasztotta ellenfelét örökös szökdécselésével, elslisszolt azzal az ürüggyel, hogy pisilnie kell, s helyette az ikernővére tért vissza a ringbe frissen, kipihenten. Mindenki azt hitte, hogy Sipircből csak egy van, a fáradhatatlan szökdécselő. Rózsa mami viszont átlátott a szitán, bezárta a két tartalék Sipircet a klozetba, kidobta az ablakon a kulcsot, és földre terítette a ringbe vissza-kényszerített nővért. Furfangos sport ez a szabadfogású birkózás! 

Aztán Rózsa mami hazament. Az ápolónők olyan árgus szemekkel vigyáznak Peggyre és rám, mintha ketyegő bombák volnánk. Hogy sülne ki a szemük, mégiscsak harmincéves vagyok! Peggy megesküdött, hogy ma este ő jön, ha tud, én viszont megfogadtam, hogy nem dugom többet a szájába a nyelvem. Nem elég megcsinálni azt a szerencsétlen gyereket. Föl is kell nevelni. Ennyi történt ma. Most nem kérek semmit, Jóisten, mert szép napom volt. Vagy mégis. Kérlek, intézd el, hogy sikerüljön holnap Peggy műtéte! De ne úgy, mint az enyém. Ugye, érted, mire célzok? 

Szia, holnap folytatom.
Puszi Oszkár 

Ui.: Ha a műtét a kézzelfogható dolgokhoz sorolandó, lehet, hogy nincs nálad ilyesmi raktáron. Légy szíves, rendezd úgy, hogy bárhogy sikerül is a műtét, a Peggy jól vegye! Számítok rád. 

Ma megoperálták Peggyt. Soha még ilyen tíz évet! Bizony nehéz a harmincasok élete, csupa gond meg felelősség. Peggy nem tudott átszökni hozzám tegnap éjjel, mert Brutál, az éjszakás nővér végig a szobájában sürgölődött, hogy előkészítse az altatásra. Nyolc körül vitték a műtőbe. Úgy elszorult a szívem, amikor láttam, hogy viszik a hordágyon, alig látszott ki aprócska madárteste a zöld lepedők alól. Rózsa mami fogta a kezemet, nehogy túlzottan felhergeljem magam.

- Miért hagyja a te Jóistened, hogy ilyesmi megtörténjen Peggyvel vagy velem?

- Jó, hogy hagyja, Oszikám. Mi lenne velem nélkületek?

- Nem érti, amit mondok. Miért hagyja a Jóisten, hogy betegek legyünk? Vagy nem is jó az a Jóisten? Lehet, hogy gonosz. Vagy mindenhatóságból elégtelen.

- Oszkár, a betegség olyan, mint a halál. Nem büntetés, egyszerűen van.

- Látszik, hogy maga nem beteg.

- Mit tudsz te arról, Oszkár?

Ettől megint elakadt a szavam. Soha nem gondoltam volna, hogy a mindig figyelmes, mindig segítőkész Rózsa maminak is meglehet a maga baja.

- Előttem nem kell ám titkolózni, Rózsa mami, nekem mindent elmondhat. Legalább harminckét éves vagyok, rákos, a feleségem a műtőben, alaposan kijutott már nekem az életből.

- Szeretlek, Oszkár.

- Én is szeretem magát, Rózsa mami. Hogy tudnék segíteni? Örökbe fogadom, jó?

- Örökbe fogadsz?

- Hát persze. Már adoptáltam, Döncit is, amikor nagyon el volt kámpicsorodva.

- Ki az a Dönci?

- Hát a mackóm. Ott a szekrényemben a polcon. A jó öreg mackó, nincs már se szeme, se szája, se orra, kijött belőle a fele tömés, és mindenütt seb-helyes. Kicsit olyan, mint maga. Akkor fogadtam örökbe, amikor az a két eszetlen hozott nekem ajándékba egy új mackót. Honnan vették, hogy kell egy új maci? Jó, hogy nem cseréltek le rögtön engem is egy vadiúj öcsikére! Hát örökbe fogadtam. Ráhagyom minden ingóságomat. Magát is örökbe fogadhatom, ha megnyugtatja.

- Nagyon szeretném, ha örökbe fogadnál, Oszkár.

- Akkor csapjon a tenyerembe, Rózsa mami!

Aztán előkészítettük Peggy szobáját, mire visszatér a műtőből. Vittünk neki csokoládét meg virágot.

Elaludtam. Őrület, hogy mennyit alszom mostanában. Késő délután Rózsa mami rázott fel, hogy Peggyt visszatolták a szobájába, és a műtét sikerült. Meglátogattuk. A szülei ott ültek az ágyánál. Nem tudom, ki beszélt rólam nekik, Peggy vagy Rózsa mami, de úgy tűnt, tudják, ki vagyok. Tiszteletteljesen fogadtak, és maguk közé ültettek, hogy az apósommal és az anyósommal együtt virraszthassak a feleségem mellett. Örültem, hogy a Peggyn még mindig vannak kékes foltok. Benézett Düsseldorf doki, megvakargatta a szemöldökét, és közölte, hogy az elkövetkező néhány órában változni fog a színe. Elnéztem Peggy anyukáját, aki nem kék, de azért nagyon szép nő, és végül is azt gondoltam magamban, hogy akármilyen színű is Peggy, mégiscsak a feleségem, és én ugyanúgy szeretem. 

Peggy felnyitotta a szemét, ránk mosolygott, a szüleire és rám, aztán újra elaludt. A szüleinek nagy kő esett le a szívéről, de sajnos el kellett menniük. 

- Rád bízzuk a lányunkat - mondták. - Tudjuk, hogy rád számíthatunk. 

Rózsa mamival kiböjtöltük, míg Peggy még egyszer kinyitja a szemét, aztán lepihentem a szobámban. Mire a levelem végére értem, rájöttem, hogy mindent összevetve jó napom volt. Igazi családias nap. Örökbe fogadtam Rózsa mamit, megkedveltük egymást az apósomokkal, és erőben, egészségben visszakaptam a feleségemet, még ha tizenegy óra tájt elrózsaszínesedett is. 

Szia, holnap folytatom.
Puszi Oszkár

Ui.: Ma nincs kívánságom. Neked is pihenned kell.

Kedves Jóisten! Ma, negyvenéves koromtól az ötvenes éveimig csupa csacskaságot műveltem. Csak röviden írok róla, mert nem érdemes rá a szót vesztegetni. Peggy megvan, de a Pufi, aki egy ideje nem csípi a burámat, rászedte a Kínait, áruljon be a feleségemnek, hogy annak idején szájon csókoltam. Több se kellett, a Peggy rögtön kiadta az utamat. Hiába tiltakoztam, hiába magyaráztam, hogy a Kínai csak egy ifjúkori futó kaland volt, és akkor még nem is ismertem a Peggyt, hiába mondtam, hogy az ember nem fizethet egész életével a múltjáért. Fel is út, le is út, a feleségem megmakacsolta magát. Sőt, össze is barátkozott a Kínaival, hogy még jobban felbőszítsen. Hallottam, amikor együtt nevetgéltek. 

Ha te így, én úgy, gondoltam, és amikor bejött Brigitta, a Down-kóros, mert a barátságos Down-kórosokat nem lehet levakarni, annyira tapadósak, hagytam, hogy mindenhol össze-vissza csókolgasson. 

Úgy örült neki, hogy engedtem, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Olyan volt, mint egy kutya, amelyik mindenáron a gazdája kedvére akar tenni. Csak az volt a bökkenő, hogy Einstein kint csatangolt a folyosón. Lehet, hogy a fejében víz van, de látni azért lát. Mindent látott, és rögtön kitálalt Peggynek meg a Kínainak. Most már az egész emelet állítja, hogy futok a szoknyák után, pedig egész nap ki sem mozdultam a szobámból.

- Rózsa mami, én nem is értem, mi fogott el hirtelen a Brigittával.

- A csábítás ördöge, Oszkár. Minden férfit megszáll negyvenöt és ötven között. Saját megnyugtatásukra kipróbálják, tetszenek-e még más nőnek is, mint a feleségüknek.

- Akkor teljesen normális vagyok, csak egy kicsit megbuggyantam, ugye?

- Igen, teljesen normális vagy.

- Mit csináljak most?

- Hát kit szeretsz?

- A Peggyt. Csak a Peggyt.

- Akkor mondd meg neki! Ha az első szerelemből házasság lesz, arra a kapcsolatra nagyon kell vigyázni, mert olyan törékeny, mint a nád. De ha az az igazi, küzdeni kell érte.

Holnap karácsony. Eddig még soha nem jutott eszembe, hogy ez a te szülinapod. Kérlek, intézd el, hogy kibéküljek a Peggyvel, mert nem tudom, hogy ezért van-e, de ma este nagyon szomorú vagyok, teljesen elszontyolodtam. 

Szia, holnap folytatom.
Puszi Oszkár 

Ui.: Most, hogy így összemelegedtünk, mit kérsz tőlem a szülinapodra? 

Reggel nyolckor szerelmet vallottam Peggynek. Megmondtam neki, hogy csakis őt szeretem, és nem tudom elképzelni az életemet nélküle. Peggy sírva fakadt, és bevallotta, hogy nagy követ gördítettem le a szívéről, mert ő is csak engem szeret, és nem találna senki mást helyettem, főleg most, hogy rózsaszínű lett. 

Alaposan kizokogtuk magunkat, de kifejezetten jólesett. Milyen szép is a házasélet! Főleg amikor az ötödik x után lecsillapodnak a kedélyek. Tíz óra körül tudatosult bennem, hogy tényleg karácsony van, s nem maradhatok tovább Peggyvel, mert elözönlötték a szobát a testvérek, nagybácsik, unokatestvérek, szóval a család apraja-nagyja, én pedig kénytelen leszek a szüleimmel végigszenvedni az ünnepeket. Kíváncsi vagyok, hogy mit kapok majd tőlük. Talán egy százezer darabos kirakósjátékot? Kurd regényeket? Egy doboz használati utasítást? Netán egy fényképet abból az időből, amikor még egészséges voltam? Két ekkora tyúkagyú tökkelütöttel a láthatáron nagyon is volt félnivalóm, csak egyben lehettem biztos, hogy el fogják baltázni a napomat.

Nem vesztegettem az időt, elhatároztam, hogy megszökök. 

Egy kis cserebere: Einsteint megvesztegettem a játékaimmal, Pörkölt hallgatásának az ára a pehelypárnám, Pufié pedig néhány cukorka volt. Egy kis megfigyelőkészség: Rózsa mami mindig a ruhatárba ment, mielőtt hazaindult volna. És egy kis körültekintés: a szüleim legjobb esetben is csak déltájban jönnek. Minden simán ment: fél tizenkettőkor Rózsa mami megcsókolt, kellemes karácsonyi ünnepeket kívánt, és tovatűnt a ruhatár felé. Füttyentettem. Pufi, Einstein és Pörkölt egy szempillantás alatt felöltöztettek, és lecipeltek Rózsa mami tragacsához, ami valószínűleg még az automobil előtti időkből származik. Pufi, aki marhára értett a zárakhoz, mert szerencséjére a gettóban nőtt föl, kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, engem pedig behajítottak az első és a hátsó ülés közt a földre. Mondanom se kell, hogy úgy felszívódtak, mint a kámfor. 

Rózsa mami jó idő múlva beszállt a kocsijába, úgy megkrákogtatta szegény párát, hogy majd kimúlt, mire elindult, aztán rátaposott a gázra és elszáguldottunk. Baromi jó volt Rózsa mami automobil előtti harci szekerével utazni. Akkora zajt csap, hogy azt hinné az ember, forma egyes versenyen van, és majd kirázza az ember lelkét. Csak egy baj volt: azt hiszem, a Rózsa mami valami kaszkadőrféleséggel tanult meg vezetni. Átment az összes piroson, nem lassított sem a zebránál, sem a körforgalmaknál, úgy hogy a szekér néha a levegőben repült. Az első ülésen nagy volt a szitkozódás, anyázás, veszett dudálás, becsszóra sokat gyarapodott a szókincsem! 

Vicc nélkül, Rózsa mami úgy káromkodott, mint egy kocsis, és heted-íziglen megátkozott mindenkit, aki az útjába mert állni. Mindez csak megerősített abban a hitemben, hogy a birkózás nem akármilyen iskola az élethez. 

Úgy terveztem, hogy amikor majd megérkezünk, felpattanok és azt mondom neki: „Rózsa mami, kukucs!”, de a lakásához vezető hosszú akadálypályán elnyomott az álom. Így eshetett, mert amikor felébredtem, sötét volt, hideg és csend, és egymagamban feküdtem a nedves lábszőnyegen. Ott gondoltam először rá, hogy talán hülyeséget csináltam.

Kiszálltam a kocsiból, elkezdett szállingózni a hó. Nem volt olyan kellemes, mint amikor az ember a Hópelyhek táncát hallgatja a Diótörő-ben. Vacogott a fogam. Nagy, kivilágított házat láttam. Odamentem, sajgott minden porcikám. Akkorát kellett ugranom, hogy elérjem a csengőt, hogy összeestem a küszöbön. 

Ott talált rám Rózsa mami.

- Nahát, nahát... - habogta. Aztán fölém hajolt, és azt mormogta:

- Drága kis angyalom.

Ettől meggondoltam magam. Mégsem csináltam őrültséget. Bevitt a nappaliba, ahol hatalmas karácsonyfa pislákolt. Elámultam, milyen szép Rózsa mami háza. Felmelengetett a kandallónál, és ittunk egy nagy bögre kakaót. Gyanítottam, hogy először meg akar győződni felőle, hogy jobban vagyok, aztán jól leteremt. Nem is siettem el a dolgot, bár színlelnem sem nagyon kellett a gyengélkedést, mert tényleg halálosan kimerült voltam.

- Mindenki téged keres a kórházban. Már biztos megkongatták a vészharangot. A szüleid el lehetnek keseredve. Kihívták a rendőrséget.

- Nem lepődnék meg rajta. Elég hülyék, hogy azt hiszik, jobban fogom szeretni őket, ha bilincsbe veretnek.

- Mi a bajod velük tulajdonképpen?

- Félnek tőlem. Szólni sem mernek hozzám. Es minél kevesebbet beszélnek, annál nagyobb szörnyetegnek hiszem magamat. Miért ijednek meg tőlem? Annyira ronda volnék? Büdös vagyok? Nem is vettem észre, hogy megbuggyantam?

- Nem tőled félnek, Oszkár, hanem a betegségtől.

- A fiuk betegen is a fiuk. Miért kell másképp viselkedniük azért, mert beteg vagyok? Vagy csak az egészséges Oszkárt szeretik?

- Szeretnek téged, Oszkár. Maguk mondták nekem.

- Maga beszélget velük?

- Nagyon irigylik, hogy mi ketten ilyen jól kijövünk egymással. Vagyis nem irigylik, inkább szomorúak miatta. Szomorúak, hogy nekik nem sikerül.

Megrántottam a vállam, de már nem voltam olyan nagyon mérges. Rózsa mami csinált nekem még egy kakaót.

- Tudod, Oszkár, meg fogsz halni, de hát a szüleid is meghalnak egy szép napon.

Megdöbbentett, amit mondott. Erre még soha nem gondoltam.

- Meg fognak halni. Öregen és magányosan. És marcangolni fogja őket az önvád, hogy nem tudtak kibékülni az egyszem, imádott gyermekükkel, Oszkárral.

- Rózsa mami, ne mondjon ilyeneket! Mindjárt elbőgöm magam.

- Gondolj rájuk, kisfiam. Megértetted, hogy nem élsz már soká, mert okos gyerek vagy, de nem értetted meg, hogy nem csak te halsz meg. Mindenki meghal. A szüleid is. Én is.

- Igen, de én előbb.

- Igaz. Te előbb. De jogod van-e ezt tenni velük annak ürügyén, hogy te hamarabb halsz meg? Jogod van-e megfeledkezni a többiekről?

- Jól van, értem, Rózsa mami. Hívja fel őket!

Hát így volt, Jóisten, de most már rövidre fogom, mert fárad a kezem. Rózsa mami felhívta a kórházat, a kórház a szüleimet, és együtt töltöttük a szentestét Rózsa maminál. Amikor a szüleim megjöttek, azt mondtam nekik:

- Bocs, de elfelejtettem, hogy ti is meg fogtok halni.

Nem tudom, hogy mi kattant be nekik ettől a mondattól, de onnantól fogva olyanok voltak, mint előtte, és szuper karácsonyesténk volt.

Desszertnél Rózsa mami meg akarta nézni a tévében az éjféli misét és egy meccset, amit fölvett videokazettára. Évek óta félretesz magának egy szabadfogású bajnokságról készült felvételt. Megnézi az éjféli mise előtt, hogy lelket öntsön magába. „Már megszoktam - mondta -, nagyon örülnék neki.” Mind megnéztük a meccset, amit mára tett félre. Csudajó volt! Az ördögi Bestia Szent Johanna ellen. Micsoda combcsizmák, dresszek! 

Kikapós némberek! - mondta apa, és egészen kipirult. 

Úgy tűnt, szereti a szabadfogású női birkózást. Úgy összepofozták egymást, hogy elképzelni is nehéz. Én már százszor meghaltam volna a harcban. Edzettség kérdése, mondta Rózsa mami, minél többet kapsz a pofádra, annál jobban bírod. De a reményt nem szabad feladni. Tényleg, a Szent Johanna nyert, pedig az elején még senki nem hitte volna: biztos örültél neki. 

Ja, és boldog szülinapot! Rózsa mami, amikor befektetett a nagyobbik fia ágyába, tudod azéba, aki elefántdoktor Kongóban, szóval Rózsa mami állította, hogy születésnapi ajándéknak elég Neked az, hogy kibékültem a szüleimmel. Szerintem ez meglehetősen furcsa szülinapi ajándék. De ha Rózsa mami mondja, aki Neked régi barátnőd... 

Szia, holnap folytatom.
Puszi Oszkár 

Ui.: Majdnem megfeledkeztem a kívánságról: maradjanak a szüleim mindig olyanok, mint ma este voltak. És én is. Olyan szép karácsony volt! Főként Bestia meccse Szent Johanna ellen. Bocsánat, de a misédet már nem láttam, mert elnyomott a buzgóság. 

Kedves Jóisten! Elmúltam hatvanéves, most drágán megfizetek minden tegnap esti kilengésemért. Egyáltalán nem voltam formában. Örültem is neki, hogy hazamehettem a kórházba. Ilyen lesz az ember, ha megöregszik: nem szeret utazni. Most már biztos, hogy én többet innen el nem megyek.

Tegnap kifelejtettem a levelemből, hogy Rózsa maminál ott állt a polcon a lépcsőnél a Peggy szobra. Esküszöm. Pont ugyanolyan volt, csak gipszből, ugyanaz a derűs arc, ugyanaz a kék szín a ruháján és a bőrén. Rózsa mami szerint ő a Szűzanya, vagyis a Te anyukád, ha jól értem. 

A szobor Rózsa mamiéknál ősidők óta apáról fiúra száll. 

Rózsa mami nekem adta. Idetettem az éjjeliszekrényemre. Egyszer úgyis visszakerül majd Rózsa mamiékhoz, hiszen adoptáltam. 

Hupikék Peggy jobban van. Átgurult hozzám a tolószékével. Nem ismert magára a szoborban, de kellemesen telt az idő. Meghallgattuk a Diótörőt, fogtuk egymás kezét, és a régi szép időkre emlékeztünk. Abbahagyom az írást, mert egy kicsit elnehezült a tollam. A kórházban mindenki beteg, még Düsseldorf doktor is, a sok csokoládé, libamáj, cukrozott gesztenye meg pezsgő miatt, amit a szülők nagy halmokban összehordtak az ápoló személyzetnek. 

Szeretném, ha meglátogatnál.
Puszi, holnap találkozunk, Oszkár 

Ma, hetven- és nyolcvanéves korom közt, sokat gondolkoztam. Először is kipróbáltam Rózsa mami karácsonyi ajándékát. Még nem is mondtam? Sivatagi virág. Egy napot él. Ha a magjára víz hullik, rügyet hajt, szárat növel, levelet bont, kinyílik a virága, magot érlel, aztán elhervad, összefonnyad, és estére elpusztul. Zseniális ajándék, köszönöm, hogy ilyesmit kitaláltál. Ma reggel hét órakor megöntöztük Rózsa mamival és a szüleimmel - nem tudom, mondtam-e, hogy a szüleim most Rózsa maminál laknak, mert ő közelebb van a kórházhoz -, és végigkísértem a virág életét. Megható volt. Biztos, hogy csenevész, törékeny virág szegény, egyáltalán nem hasonlít a majomkenyérfára például, de derekasan végigküzdötte a növények életét egy nap alatt a szemünk láttára. 

Peggyvel sokat böngésztük az orvosi szótárt. Az a kedvenc könyve. Imádja a betegségeket, és mindig azon töpreng, hogy ő melyiket kapja meg majd később. Én azokat a szavakat kerestem, amik engem érdekelnek: „élet”, „halál”, „hit”, „Isten”.

Akár elhiszed, akár nem, nem voltak benne. Ha belegondolok, nem is olyan nagy baj, hiszen azt jelenti, hogy se az élet, se a halál, se a hit, se te nem vagytok betegségek, ami jó hír. De egy ilyen komoly műben a komolyabb kérdésekre is választ kéne találnunk. Vagy nem?

- Rózsa mami, az az érzésem támadt, hogy az orvosi szótárban csak az van benne, mint érdekesség, hogy kinek milyen nyavalyái lehetnek, de nincs benne semmi arról, ami valóban érint bennünket: az életről, a halálról, a hitről, a Jóistenről.

- Talán a filozófiai lexikonban kéne keresned ezeket a szavakat, Oszkár. De ha megtalálnád is őket, nagy valószínűséggel csalódni fogsz a lexikonban. Minden egyes fogalomra több, nagyon különböző választ találsz majd benne.

- Hogyhogy?

- A legizgalmasabb kérdések kérdések maradnak. A válasz rejtély. Mindegyik elejére oda kell biggyesztenünk, hogy „talán, lehet, elképzelhető, hogy”. Csak az érdektelen kérdésekre adható végleges válasz.

- Akkor, mondjuk, az életre nincs megoldás?

- Az életre több megoldás van, tehát nincs megoldás.

- Szerintem sincs, Rózsa mami, nincs rá jobb megoldás, mint hogy élünk.

Düsseldorf doktor benézett a szobámba. Még mindig azzal a kivert kutya nézésével jött, ami még beszédesebbé tette a vastag fekete szemöldökét.

- Fésüli a szemöldökét, doktor úr? - kérdeztem tőle.

Nagyon meglepődött, még hátra is nézett, hogy nem valaki máshoz be-szélek-e, aztán kérdőn vizslatta Rózsa mamit és a szüleimet, hogy jól hallott-e. Végül elfúló hangon bevallotta, hogy igen.

- Nem kell ám folyton ilyen fancsali képet vágni, doktor úr. Mondok én magának valamit, őszintén, én mindig rendesen bevettem a gyógyszereimet, maga mint orvos kifogástalan volt. Ne vágjon ilyen bűnbánó képet! Nem maga tehet róla, hogy a rossz híreket is magának kell közölni a betegekkel, azt a sok latin nevű betegséget, meg hogy nincs esély a gyógyulásra. Engedje el magát! Lazítson egy kicsit! Nem maga a Jóisten. Nem maga parancsol a természetnek. Maga csak megszereli, ami elromlott. Ki kell engedni a fáradt gőzt, ne okolja mindenért önmagát, különben nem lesz sokáig orvos. Nézze meg magát, már most szörnyen néz ki.

Amíg beszéltem, úgy járt fel-alá a Düsseldorf doki torka, mintha tojást nyelne. Aztán rám mosolygott, de úgy igazán, nem szimulált, és megcsókolt.

- Igazad van, Oszkár. Köszönöm, hogy ezt elmondtad.

- Szívesen, doktor úr. Szolgálatára. Hozzám bármikor fordulhat.

Ez van, Jóisten. Rád viszont még mindig várok. Gyere, ne tétovázz. Gyere, még akkor is, ha sokan vannak nálam. Tényleg nagyon örülnék neki. 

Szia, holnap folytatom.
Puszi Oszkár 

Peggy elment. Hazament a szüleihez. Nem vagyok hülye, tudom, hogy nem látom többé. Nincs kedvem írni, mert szomorú vagyok. Peggy és én együtt éltük le az életünket, és most itt fekszem kopaszon, löttyedten, megfáradva, egyedül az ágyamban. Ocsmány dolog megöregedni. Ma nem szeretlek, Oszkár 

Köszönöm, hogy eljöttél. Jól választottad meg a látogatásod pillanatát, mert épp jobban éreztem magam. Lehet, hogy megsértődtél a tegnapi levelemen... Amikor felébredtem, eszembe jutott, hogy kilencvenéves vagyok, és az ablak felé fordultam, hogy lássam a havat.

Megéreztem, hogy jössz. Reggel volt. Egyedül voltam az egész föld-kerekségen. Annyira korán volt, hogy a madarak is aludtak, és szendergett Brutál néni is, az éjszakás nővér, és Te próbáltad megfesteni a hajnalt. Nehezen ment, de nem hagytad annyiban. Az ég elhalványult. Fehéret, kéket, szürkét fújtál a levegőbe, elkergetted az éjszakát, felébresztetted a világot. Egyfolytában szorgoskodtál. Akkor jöttem rá, hogy mi a különbség közted és köztünk: te fáradhatatlan vagy. Soha nem unsz bele semmibe. Szüntelenül dolgozol. Lám, nappal lett. Lám, beesteledett. Lám, tavasz van. Lám, tél van.

És lám, itt van Peggy! És lám, itt van Oszkár! És lám, itt van Rózsa mami! Micsoda egészség! Megértettem, hogy itt vagy. És elmondtad a titkodat: mindennap úgy nézz a világra, mintha először látnád. Megfogadtam a tanácsodat, és a gyakorlatban is alkalmaztam. Életemben először. Néztem a fényt, a színeket, a fákat, a madarakat, az állatokat. Jó mélyet szippantottam, és lélegeztem. Hangok szálltak felfelé a folyosón, mintha egy katedrális boltívei felé szállnának. Éltem. Reszkettem az örömtől, hogy élek. Csodálatos volt! Köszönöm, Jóisten, hogy ezt megmutattad. Úgy éreztem, kézen fogva vezetsz, egyenesen a rejtély kellős közepébe, hogy lássam a rejtélyt. 

Köszönöm. 

Szia, holnap folytatom.
Puszi Oszkár 

Ui.: Az a kívánságom, hogy mondd el a szüleimnek is a titkot. Rózsa mami szerintem már ismeri. És Peggynek is, ha van rá időd... 

Ma vagyok százéves. Mint Rózsa mami. Sokat alszom, de jól érzem magam. Próbáltam megmagyarázni a szüleimnek, hogy az élet fura ajándék. Először túlbecsüljük, azt hisszük, örökké élni fogunk. Aztán alábecsüljük: rongyos, piszkos, túl rövid, majdhogynem eldobjuk magunktól. Végül rájövünk, hogy nem is ajándékba, csak kölcsönbe kaptuk. Akkor megpróbálunk rászolgálni a kölcsönbe kapott ajándékra. A száz évemmel csak tudom, miről beszélek. Minél öregebb az ember, annál nehezebben találja meg a szépet az életben. Ahhoz már művészet kell, kifinomult érzék. Akármelyik kretén tudja élvezni az életet tíz- vagy húszéves korában, de amikor valaki százéves, és moccanni sem tud, akkor oda ész kell. Nem tudom, sikerült-e meggyőzni a szüleimet. Látogasd meg őket! Fejezd be, amit elkezdtem. Én már gyorsan fáradok.

Szia, holnap folytatom.
Puszi Oszkár 

Kedves Jóisten! Száztíz év nagy idő. Azt hiszem kezdek meghalni. Oszkár 

Kedves Jóisten! Meghalt a kisfiú. Rózsaszín néni még leszek, de Rózsa mami már nem. Csak Oszkárnak voltam az. Ma reggel halt meg az alatt a fél óra alatt, amíg kávézni voltunk a szüleivel. Nélkülünk ment el. Kivárta a pillanatot, amikor nem vagyunk ott, hogy kíméljen bennünket. Mintha nem akart volna fájdalmat okozni azzal, hogy látjuk a halálát. Nem is mi vigyáztunk rá, ő vigyázott ránk. Nehéz a szívem, nagyon nehéz. Oszkár lakik benne, őt onnan elűzni nem tudom. Ma estig sírnom sem szabad, mert az én bánatom nem fogható a szülők végtelen fájdalmához. Köszönöm, hogy megismerhettem Oszkárt. 

Neki köszönhetem, hogy újra mókázni tudtam, legendákat költöttem a birkózásról, pedig nem is konyítok hozzá. Neki köszönhetem a sok nevetést, örömet. Megerősített a hitemben. 

Csordultig vagyok szeretettel, szinte összeroppanok, annyi szeretetet kaptam ettől a kisgyerektől. Hátralévő éveimre bőven elég lesz. 

Viszlát, hamarosan találkozunk Rózsa mami 

Ui.: Élete utolsó három napjában Oszkár kitett az asztalkájára egy papírt. Téged érint. Az volt ráírva: „Csak a Jóisten ébreszthet föl.”

Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami
Európa Könyvkiadó Budapest, 2004
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Eric-Emmanuel Schmitt: Oscar et la Dame Rose © Editions Albin Michel S. A., Paris 2002 Cover art copyright © Marcelino Truong Hungarian translation © Gulyás Adrienn, 2004

Hozzászólások

Nincs hozzászólás!

Hozzászólás küldése