Miért válunk?


Mert hiányzik az elkötelezettség, már nincs meg az egymás iránti lojalitás, nincs közös jövőkép, mert túl sok a vita, mert irreálisak az elvárásaink egymás felé, vagy, mert valamelyikünk hűtlen lett. 

A házasságban is szükség van szerelemre, szenvedélyre, intimitásra, gyengédségre, érdeklődésre, és sok-sok meghitt órára. Ezek nélkül a kapcsolat, „már csak egy szomorú dal, mondanivaló nélkül.”

Mikor fagy meg egy kapcsolat?

Amikor azok a különbségek, amelyek az elején vonzóak voltak, mára már őrjítőek. Ha az intimitás és a vonzódás (ami eleinte szinte magától működött), kifakul és megszokássá válik, de nem teszünk ellene. Amikor már nincs egymásra figyelés, és már nem érdekel bennünket a másik. Amikor közönyösek leszünk egymás iránt, elengedjük a kapcsolatot, mert nem akarunk már időt és energiát szánni rá. 

Amikor egyikünk csalódottá, dühössé és boldogtalanná válik, mert azt érzi, hogy kizárólag ő az, aki ad, de a másik semmit nem tesz érte és a házasságért. Az érdektelenség sajnos beindítja félelmeinket az elhagyástól, az értéktelenség érzésétől, és megkérdőjelezi a szerethetőségünket. Vagy amikor már nincs közös utunk; amikor kiégünk, közönyösek leszünk, és fásultan fáradtak. Amikor már nem keresünk mozgósítható érzelmeket a kapcsolat megjavítása érdekében. 

Fejlődésképtelenné válik a házasság akkor is, amikor mindenáron a megszokott, jól ismert megoldásaink mellett akarunk kitartani; nem változunk, nem változtatunk, miközben az életünk, a szerepeink, a feladataink és felelősségeink újraíródnak. „A természet egyszerű igazsága, hogy ami nem növekszik, az meghal. A természet nem ismer változatlan állapotokat.

Ha a házasságunkban állandóan csak egyensúlyozgatjuk a csónakot, akkor a végén a pár két tagja némán fog üldögélni egymással szemben a nyugodtan ringó, de nem haladó csónakban; nem tartanak semerre, halálra unják magukat, lélektanilag halottak, vagy haldokolnak.”

A folyamatos harcolás is pusztító. Amikor egy házasságnak az a dinamikája, hogy az egyik rendre bizonyítani akarja, hogy ő a jobb, az erősebb, következésképp a másik a rosszabb, és ő van alul. Lövészárokban nem lehet élni… 

Statisztikailag leggyilkosabb tényező a megcsalás. Elpusztítja a bizalmat, életre hívja a szégyent, a kiszolgáltatottságot, a becsaphatóság érzését, megkérdőjelezi az önbecsülésünket, és az önmagunkról alkotott addigi képünket.  

Legvégül vannak azok a taposóaknák, amelyek odafigyelés nélkül óhatatlanul darabokra tépik a házasságot:
Az el nem gyászolt, ki nem beszélt abortusz.
A meddőségi kezelések.
A fogyatékkal született, beteg gyermek.
Magatehetetlen szülő ápolása, a saját otthonunkban.
Új országba költözés, gyökértelenség.
Állásvesztés, anyagi lecsúszás.

Kapcsolatunk elején nincs akkora önismeretünk, hogy tudjuk, mit várhatunk el magunktól, és mit a másiktól. Fogalmunk sincs, hogy mik a beakadásaink, hogy melyikünkből mit hoznak elő az élettel és az idő előrehaladásával járó kötelező, „felnőtt” dolgok: a feszültség, a fáradtság, a vasárnapi ebéd a szülőkkel, a kupi, a mosatlan, a gyerektéma, és a csőtörés. Azt pedig főleg nem látjuk előre, hogy miként fogunk megbirkózni a kőkemény konfliktusokkal, veszteségekkel, és tragédiákkal. 

Kríziseknél képesek leszünk-e újrafogalmazni a szövetségünket, vagy megtörünk? 

(Az idézet T. P. Malone - A bensőséges kapcsolatok művészete című könyvből való)

Bíró Rita life coach
Megjelent: 
Életszépítők Magazin, Sorsvonalak

Hozzászólások

Nincs hozzászólás!

Hozzászólás küldése